Régóta hangoztatom, hogy Jonathan Hickman az volt a 2010-es Avengers (fordításban: Bosszúállók vagy Bosszú Angyalai) sorozatoknak, mint a 2000-es években Grant Morrison az X-mennek. Illett hát, hogy a 2010-es évek végén ő rázza gatyába a mutánsok sorozatát is, aminek fénye igencsak megkopott az utóbbi időben. Hickman pedig nem hazudtolta meg magát, hőseinket elsősorban sci-fis, semmint szuperhősös megközelítésből értelmezte újra.
Persze, ezt tette anno Morrison is, csak míg az ő mutánsai koszos utcákon, elvadult dzsungelekben, radioaktív pusztaságokban és kifacsart mikrovilágokban küzdöttek egy jobb világért, addig Hickman egy idilli szigetet tesz meg története központjának. Míg Morrison elvette az X-mentől a Paradicsom lehetőségét, addig Hickman visszaadta azt. Ugyanakkor míg Morrison meghatványozta a mutánsok számát, addig Hickmannél a kihalás széléről térnek vissza. Egyikük megelégedett egy hat fős gárdával, a másikuk az összes elérhető X-ment használja.
Mindkettejükben közös azonban, hogy a politika, a mutánsok kérdése világviszonylatban, a proaktív és progresszív lépések kiemelt szerepet játszanak. Akárcsak Morrison, úgy Hickman is értően, érzően mutatja be a mutáns-ember konfliktust, annyi különbséggel, hogy kevesebb csípős humorral és világégéssel. Ha Morrison volt a kiömlő láva, akkor Hickman a vulkáni talajon kinyíló virág. Míg elődje elsöprő volt, addig ő nem siet, szépen, lassan kiépít egy világot, ahol sem az ember, sem mutáns testvére nem tökéletes akkor sem, ha egyikük olajággal próbálja elfogadtatni magát, a másikuk pedig csak készül egy esetleges háborúra. És természetesen ugyanígy szembeállíthatóak Pepe Larraz utópisztikus rajzai Frank Quitely figuráival, ahogy az egyik képregény természetes zöld, kék, arany színei elődje koszos barna színvilágával.
A történet számos karakterrel operál, a kulcsfigurája azonban Moira MacTaggert. Az ő mutáns képessége hihetetlen ötletes és számos potenciált rejt, akkor is, ha töredelmesen bevallom, én kifejezetten szerettem őt emberként, aki szuperképességek nélkül volt az X-men egyenrangú segítője, és aki minden természetfeletti motiváció nélkül mutatott kiemelkedő érdeklődést a genetika iránt. Talán azért is, mert így kimondatlanul igazolta a csapat azon nézetét, hogy ember és mutáns élhet békében egymás mellett. Ettől függetlenül az új, mutánssá tett Moira szála alkotja Hickman történetének a gerincét, és hihetetlenül jópofa és friss a megannyi alternatív történetfonal.
Ahogy telitalálat lett az új állam szerepét felmérő nagykövetek karaktere, a Krakoában rejlő megannyi potenciál és újítás, a korábban kispadra küldött szereplők előtérbe helyezése, valamint az alternatív jövőképek. Érdekes, hogy míg Morrisonnál a sötét jövő egy buja vadon volt biotechnológiai veszedelmekkel – ahol egy Őrrobot a jó oldalon állhatott –, addig Hickman Az eljövendő múlt napjait emeli tizedik hatványra, ahol a technológia kiszorít lassan minden élőt.
Nem mintha hibátlan lenne a szóban forgó történet, annak köszönhetően is, hogy nagyon is tisztában van mérföldkő szerepével, jobban, mint példaként felhozott elődjei, a legelsős szám, a hetvenes években újraindított sorozat, a Jim Lee-féle X-men, az Age of Apocalypse, vagy a Morrison-éra. Ezért sokszor elég kényelmesen elidőzik egy adott szálon, olykor le is ül. Bizonyos karakterek elvesznek, így Vihar, az egyik legmeghatározóbb tagja az X-mennek, nem lesz több konferansziénál, Rejtély pedig egyetlen – diszkréciót követelő – akciója során sem ölti fel valaki más alakját.
Azt is veszélyesnek tartom, hogy amnesztiát adtak az olyan karaktereknek, mint Mr. Sinister vagy Apokalipszis. Egyik karakteréből sem következik, hogy csakúgy elfogadna egy kinyújtott kezet, ahelyett, hogy a saját világképét akarná másokra erőltetni, ráadásul mindketten annyi atrocitást tettek a múltban, hogy az X-men sem elővigyázatosságból, sem pedig a sérelmeik miatt nem engednék őket a szigetre. Nehéz elképzelnem Apokalipszist, amint öltönyben kampányol Krakoáért az ENSZ-nél, akkor is, ha más megtette helyettem. Mr. Sinister pedig az utóbbi időben túlságosan is karikatúraszerűre lett véve, mintha olykor már a Disney Hádészát látnám. Bőven elég lett volna, ha a szükség törvényt bont elv alapján az X-men a Testvériséggel és a Pokoltűz Klubbal szövetkezik – meg esetleg néhány kisebb antagonistával –, annál is inkább mert kik maradnak akkor ellenfélnek? Kik maradnak meg a konfliktust a mutáns oldalon kirobbantó, a békét felborító antagonistáknak?
Nem mintha az X-ment félteni kellene, az első számban Küklopsz nem csak foghegyről beszél a Fantasztikus Négyessel, de a szemükbe vágja, hogy mivel a fiuk, Franklin mutáns, ezért a népével, és nem a családjánál lenne a helye. Az új csapat sokszor viselkedik szektaként – lásd megint csak Vihart –, az újonnan összeállt koalíció, amiben a már említett gonoszokat megtaláljuk pedig álszent módon, erkölcsre hivatkozva beáldoz egy kisszerűbb, jóval kevésbé veszélyesebb gonosztevőt. Nem mintha ezekkel Hickman ne lenne tisztában, aki a kis kiegészítő szövegekben árnyaltan bemutatja a mutáns retorikát, ami teljesmértékben kívülállóvá teszi mind Cassandra Novát, mind a Skarlát Boszorkányt, akikhez egyetlen meghatározó mutáns karakternek sincs valójában semmi köze.
Ezek intelligens húzások, ugyanakkor egy olyan történetről beszélünk, ami látványosan alapoz az őt követőknek, ahelyett, hogy belecsapna a lecsóba. Éppen ezért bár hihetetlen ötlet és potenciál van benne, se Morrison X-menjét, se Hickman Bosszúállóit nem éri még utol. Ám ezt leszámítva mégis jó volt hosszú idő után egy olyan X-ment olvasni, ami mer eljátszani nagyobb, sci-fisebb koncepciókkal. Aztán meglátjuk, Hickman merre viszi a mutánsok történetét tovább…
Pusztai Dániel