Hősök köpeny nélkül

Műfaji dekonstrukció és önreflexió

A Watchmen rendkívül tudatosan felépített látványvilága túllép az események ábrázolásán – önálló életre kel maga az ábrázolás mikéntje, a képregényes eszköztár mértékletes használata magukat a kellékeket helyezi szimbolikus szerepbe. A „negyedik falat” nem a szereplők vagy a narrátor „töri át”, ahogy ezt más, általában humoros képregényekben megszokhattuk (olyan szereplőknél, mint Deadpool She-Hulk és számos internetes sorozat hősei), hanem a képregény egésze, úgy, hogy nem hagyja a figyelmes olvasót elmerülni az egyébként rendkívül magával ragadó világban és történetben. Azáltal, hogy a mű a képregényes eszközöket a műfaj normáin túlmutatva használja fel úgy, hogy folyamatosan reflektál a cselekményre és saját fikcionális természetére, a Watchmen tekinthető a képregény posztmodern fordulatát kezdeményező műnek is.

A képkockák ritmikájának, tudatos szerkesztését legérzékletesebben az 5., Rettentő Szimmetria című fejezettel példázhatjuk, amely címéhez hűen tökéletesen szimmetrikusan épül fel. A tükröződés tengelyeként a 14. és a 15. oldal szolgál, innen haladva a fejezet eleje és vége felé a panelek mérete, helyzete és témája is összecseng, ezzel is utalva a mű egyik visszatérő vizuális és tartalmi motívumára, a szimmetriára. Bár nem ilyen szembetűnő, de igen kifejező az a strukturális megfeleltetés is, amellyel Dan álmát ábrázolja Gibbons a 7. fejezetben . Soronként három helyett hat, fele olyan széles képkocka érzékelteti az atomrobbanás fényében csókolózó Danről és Laurieról szóló álom hektikus ritmusát, egészen Dan ébredéséig, amikor visszatér az eredeti panelméret. Ez a több fázisra lebontott, lassított filmeket idéző forma visszaköszön a 11. fejezet végén , amikor valóban bekövetkezik egy robbanás.

Már a koncepció egésze is jelentően meghatározza a mű hangulatát. A zárt, oldalanként kilenc képkockát használó szerkezet amellett, hogy gyors és zavartalan haladást tesz lehetővé, klausztrofób predesztináció érzetét kelti, hiszen az olvasási irány szigorú behatárolása semmilyen olvasói szabadságot nem enged meg. Ez a fojtogató bezártságérzet tökéletesen illeszkedik a képregényben ábrázolt hidegháborús hangulatú 1985-höz. Ezt a hatást tovább fokozza a panelek perspektívája, amely általában a szereplőket állítja középpontba, gyakran közelképet használva, és a körülöttük lévő világot csak a figurák és a szövegbuborékok között maradt kevés (bár annál részletesebben kidolgozott) területen jeleníti meg.
Mivel a realizmus láthatóan igen fontos szempont, tekintve, hogy sem hangeffektusok, sem mozgásvonalak nincsenek, logikusnak tűnne az a megoldás, hogy a rajzoló a képregények jól megszokott kelléke, a szövegbuborék használata helyett a paneleken kívül helyezi el a szöveges részt. Ennek ellenére Gibbons, kihasználva azt, hogy a médium eszközei túllépnek az irodalom mimetikus beszédábrázolásának lehetőségein, úgy alkalmazza ezt a jellegzetes eszközt, hogy annál érzékletesebben nem is lehetne megjeleníteni a szereplők mondatait: különféle hangokat, hangszíneket tesz „láthatóvá” a buborékokkal, irányt mutatva a fantáziának. Rorschach furcsa (talán reszelős) hangját szaggatott, kissé formátlan buborékok jelzik, míg Dr. Manhattan földöntúli orgánuma kék, vastag fehér keretben. A különféle írott anyagok betűtípusa, buborékja is igen különböző, mint Rorschach naplója vagy A fekete hajó meséi, így ezek a beágyazott narrátorok is saját hangot kapnak.

Az alkotópáros számos esetben kihasználja a műfaj azon adottságát, hogy egy-egy képsort kísérhet más időben és térben játszódó jelenetek szereplőinek narrációja. Ezzel a módszerrel rendkívül egyszerű több idősíkot összekapcsolni, hiszen a szereplők szöveges visszaemlékezéseit gyakran az adott emlékekkel egy kockába helyezik, így vezetve be egy jelenetet. Például Moloch vallatásakor az olvasó már az éppen elmesélt emlékképet látja, ráadásul Moloch szemszögéből, ám a Rorschachnak szánt mondatok lebegnek a panel felső részén. Ezek a térbeli és időbeli ugrások gyakran adnak teret a Watchmen rendkívül fekete humorának is, például abban a maróan gúnyos jelenetben, ahol Dan szeretkezni próbál Laurieval, miközben a televízióban Veidt tart tornászbemutatót. A tökéletes fizikai állapotban lévő Veidt mutatványait közvetítő kommentátor narrációja kíséri végig a jelenetet, kockáról kockára utalva a pár aktuális pozíciójára („…nézzék, milyen magabiztosan ugrik fel és ragadja meg a rudat, amint elkezdi gyakorlatát.”, „Elragadóan kecses minden mozdulat, pedig egy negyvenes férfit látunk…” ), és mondandója mindvégig tökéletes ellentétben áll Dreiberg ágyban nyújtott teljesítményével.

A médium egyik legkülönlegesebb aspektusa az idő egyedi kezelése, amelynek szemléltetésére az egyetlen valóban emberfeletti képességekkel rendelkező szereplő, Dr. Manhattan ad lehetőséget. Ez az atomkor által létrehozott lény máshogy érzékeli az időt, mint az átlagemberek, egyszerre éli meg múlt, jelen és jövő minden pillanatát. Nem tud és nem is akar változtatni az események menetén, csak szemlélője a történelemnek. Dr. Manhattan ekként tulajdonképpen úgy érzékeli a körülötte zajló eseményeket, ahogy az olvasó olvassa a képregényt. A történések kronológiai sorrendjét felborítva és minden pillanatot egyszerre átélve, úgy tekint az időre, ahogy az olvasó tekint a képregény egy oldalára: egyszerre látja az összes képkockát, tetszés szerint elidőzhet rajtuk, bármikor előrelapozhat vagy visszatérhet egy korábbihoz. Sőt, ahogy Dr. Manhattan „teremt életet valahol,” az olvasó is bármikor leteheti a képregényt azért, hogy másikba kezdjen, új szereplőket és történetet töltve meg élettel.

Oldalak: 1 2 3 4 5

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: