Hősök köpeny nélkül

Watchmen: A képregény formai és tartalmi dekonstrukciója

A legendás képregényíró, Alan Moore és szerzőtársa, a rajzoló Dave Gibbons 1986-87-ben kiadott Watchmen című képregényét méltán tartják az egyik legjelentősebb mérföldkőnek a kilencedik művészet történelmében. Az eredetileg 12 részes sorozat formájában kiadott mű évtizedek alatt kialakult tematikai korlátokat és tabukat döntött meg, olyan szinten forgatva fel a műfaj hagyományait, hogy még ma is számos művész merít belőle történeteihez témákat és ötleteket. Emellett az alkotók több interjúban kifejtették, hogy a Watchmen kifejezetten a képregény formai kísérlete, amely tudatosan feszegeti a viszonylag új médium határait, kidomborítva annak egyedi jellemzőit, és egyik fő célja hangsúlyozni, hogy a képregény minden hasonlóság ellenére mennyire különbözik a hozzá leginkább hasonló vizuális művészettől, a filmtől. Ennek érdekében minden idők egyik legkomplexebb képregénye tökéletesen alkalmazza a műfaj eszközeit, invenciózus megoldásokat vonultat fel a képek és oldalak megkomponálásában, és a lehető legteljesebb mértékben kihasználja a képregény formai szerkezetéből adódó lehetőségeket a narratíva és az idő ábrázolásának területén egyaránt. Emellett a Watchmen a képi eszközök és a megszokott narratív elemek virtuóz használatán túl egyszerre tart görbe tükröt a szuperhős-képregény műfaja elé, és olvasható a műfaj vizuális és tematikai összegzéseként is.

Egy Komédiás halála

A történet igen egyszerűen kezdődik: „Péntek este New Yorkban meghalt egy Komédiás” , írja naplójába Rorschach, a mű egyik „kemény krimikbe” illő főszereplője, ami egy átlagos detektívtörténetben egyáltalán nem meglepő, ám egy szuperhősökről szóló képregényben annál inkább – különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy eredetileg 1986-ban jelent meg. A cselekmény nem korlátozódik csupán a nyomozásra, hiszen a képregényes legendák torz tükörképei egy monumentális, a szuperhős-történetek műfajába már-már klasszikusan illeszkedő terv részleteit fedik fel, amely szintén kap egy jókora csavart a végkifejletben. Ám Moore nem elégedett meg a fiktív 80-as évekbe ágyazott remek történettel: a szereplőkön egyesével elidőzve, fejezetről fejezetre adagolja a különféle háttértörténeteket és bontja ki a motivációkat. A számok végén található cikkekkel, naplórészletekkel, levelekkel és egyéb érdekességekkel árnyalva gyakorlatilag teljes pszichológiai kórképet fest figuráiról, akik szinte megtestesülései azoknak a képregények generálta devianciáknak, amelyeket Frederic Wertham amerikai pszichológus gyűjtött össze az 1954-ben kiadott hírhedt Seduction of the Innocent (Az ártatlanok elcsábítása) című munkájában.

Képletes realizmus

A Watchmen és az átlagos szuperhős-képregények közötti első és legszembetűnőbb különbség a rendkívül realisztikus, más művekben megszokott túlzásokat vagy anatómiai aránytalanságokat nélkülöző rajzstílus. Harsány színek helyett fakó és piszkos-szürkés, a történet vége felé haladva pedig egyre sötétebb árnyalatok dominálnak. Közvetlenül nem látunk be a szereplők fejébe, nincsenek hullámos szélű gondolatbuborékok, sem a műfajban megszokott „hangeffektusok” , és egyetlen jelenet kivételével nem találhatók a paneleken „mozgásvonalak” sem, a szagok, illatok ábrázolásának elmaradásáról nem is beszélve. Mindez erősíti a történet követelte komolyabb atmoszférát, segít abban, hogy az olvasó ne „átlagos” képregényként tekintsen a műre. Manapság a spártai eszköztelenség nem feltétlenül hat meglepően, hiszen az új generációs alkotók (pontosan a Watchmenhez hasonló művek által elindított folyamat eredményeként) többnyire nem használják ezeket a tradicionális eszközöket, hacsak nem kifejezetten komikus témával dolgoznak. Érdekes, hogy a gyakorlott képregény-olvasó szemnek ezek az apró, ám hangulatilag nagyon fontos elemek más kiadványok esetében nem szúrnak szemet, viszont ebben a valósághű, mértéktartó stílusban rendkívül hangsúlyosan hat a hiányuk.

A hátterek kialakításának részletessége ma is egyedien hat a rengeteg falfirkában, szalagcímben, graffitiben és egyéb feliratban elrejtett utalással, fiktív történelmi háttérinformációval. Minden kép hemzseg a visszatérő szimbólumoktól, például a sorozat védjegyének számító vérrel piszkított „smiley” és radioaktív veszély jele szinte minden oldalon megjelennek, sokszor valamilyen más formába rejtve . Bár a francia vagy japán piac számára nem ismeretlen a realisztikus hátterek használata, a kommersz amerikai képregényre egyáltalán nem jellemző ez az összetett ábrázolás. A részletgazdag, utalásokban bővelkedő hátterek nem csupán míves díszletül szolgálnak, hanem tovább finomítják a Watchmen aprólékos gondossággal felépített világát, számos elemet tovább árnyalva.

Minden kép, még a legrealistább is, csupán ábrázolása a valóságnak, és minél ikonikusabb az ábrázolás módja, annál egyszerűbben azonosul vele az olvasó, ám a Watchmen erre egyáltalán nem törekszik. Dave Gibbons rendkívül kidolgozott stílusban, részletgazdag kompozíciókkal hoz létre egy fiktív világot tele gondosan árnyékolt és anatómiailag tökéletes, valóságosnak ható figurákkal a képregény-médium egyszerűbb formái és megszokott szimbólumai helyett. Emiatt már az első oldalakon elvész a szereplőkkel való teljes azonosulás lehetősége, méghozzá paradox módon épp a képregényes stilizációhoz képest élethű rajzok miatt, mivel egy aprólékosan kidolgozott arccal rendelkező szereplőbe nehezebben látja bele magát az olvasó, mint egy teljesen lecsupaszított, tökéletesen sematizált, szinte arcnélküli figurába. A szereplők és az olvasó között így kialakított távolság a történet folyamán tovább nő, köszönhetően a részletesen kibontott jellemábrázolásnak.

A Watchmen tehát a médium vizuális beidegződésein alapuló furcsa kettősséget kihasználva hoz létre egyfajta feszültséget. Nem célja érzelmileg bevonni az olvasót a képi világon keresztül, inkább egy minden apró részletre kiterjedő figyelmet igénylő külső nézőpontot ajánl. Azonban mivel akármennyire realisztikus is a rajz, „csupán” rajz marad, így a stilizált formák nem teszik lehetővé azt sem, hogy az olvasó teljes mértékben kívülállóként tekintsen a képekre, hiszen a fényképekkel ellentétben itt mégis szükség van az egyén fantáziájára a rajzban ábrázolhatatlan részletek, árnyalatok és egyéb „fehér foltok” kitöltésére.

Facebook Hozzászólások