Heti Marvel 08/42

Uncanny X-Men 503: Jó lenne, ha Matt Fraction és Ed Brubaker magukra találnának, mert mostanában eléggé ingadozó az Uncanny X-Men színvonala. Az előző rész például kifejezetten laposra sikeredett, és éppenséggel ez a mostani sem fog bekerülni a mutánscsapat legjobbjai közé – igaz, azért ezt olvasva legalább látom benne a reményt és a potenciált, mert összességében egészen kellemes élmény. Pedig a „történet” nagy részét mindösszesen az teszi ki, hogy az X-Men fél San Franciscón végigüldözi az egyelőre nem részletezett körülmények közt új és erős képességekre szert tett, motoron menekülő Empath-ot, aki egymás után üti ki a csapat tagjait. Ahhoz képest, hogy csak egy üldözéses jelenetről van szó, Fraction és Brubaker kifejezetten kreatívak, és pont ez az a dinamika, ötletesség és lendület, ami az előző számból hiányzott. Az íróknak ráadásul többé-kevésbé sikerült mindezt Pixie afféle fejlődéstörténetébe csomagolniuk – az utóbbi részekben mutánsgyűlölők összeverték, és a csapat elhagyásán morfondírozott, most viszont végre kezébe veszi élete irányítását, és alaposan kiadja dühét Empath-on. A gond ezzel csak az, hogy kicsit túl gyorsan történik, és inkább csak a folyamat állomásait látjuk, míg Pixie érzéseit az eseményekkel kapcsolatban csak meglehetősen felületesen tudják ábrázolni. Vegyes érzéseket kelt az emberben a nyitójelenet is, amiben Sam, Karma és Dani beszélgetnek a mutánsok jelenlegi helyzetéről és közös múltjukról – jó, hogy a csapat tagjai lereagálják az új, békésebb és nyugodtabb környezetet, amivel San Francisco várta őket, és hogy 40 év után eljutottunk oda, hogy egy szereplő végre kimondja, „ezért harcoltunk”. Másrészt viszont a sírdogálás az elesett bajtársak és a csatákkal eltöltött tinédzserévek felett se nem érdekes, se nem eredeti, és nem is vezet sehová, viszont ez legalább a hatszázadik alkalom, amikor halljuk. Aztán ott vannak még a záróképek Madelyne Pryorral. Igen, azzal a Madelyne Pryorral, aki még valamikor a kőkorszakban lett öngyilkos (konkrétan az Inferno crossoverben), és aki azóta csak meglehetősen zavaros, és máig tisztázatlan körülmények közt tűnt fel a ’90-es évek végi X-Man sorozatban, amit minden rajongó azóta is nagyon kemény munkával igyekszik elfelejteni. Szuperhős-képregényeket olvasva ugye már szemünk sem tud rebbenni, ha egy halott karakter visszatér, de az évtizedekkel korábban föld alá kapartak újbóli előcitálása már tényleg túl van egy határon – úgyhogy bizonytalan vagyok ennek a lépésnek a hasznát illetően, bár Madalyne karakterében mindig is volt fantázia, úgyhogy ha szerencsénk van, még jól is elsülhet a dolog. Ami pedig a rajzokat illeti: tipikus Greg Land. Az akciók nagyszerűek, a panelkezelés is a helyén van, az arcok viszont iszonyú sterilek – és jobban örülnék, ha Küklopsz nem hasonlítana minden résszel egy kicsit jobban Tom Cruise-ra…

X-Men: World’s Apart 1: Ritka manapság az olyan mini, ami nem egyszerűen egy bőrlehúzás a Marvel részéről, hanem ténylegesen szükséges történeti vagy karakterszempontból. Márpedig a World’s Apart ilyen, hiszen Vihar pozíciója az X-Mennél jelentős átalakuláson ment át, mióta 2006-ban hozzáment Wakanda urához, a Fekete Párduchoz. Ez a csapathoz és a férjhez való elkötelezettségek mentén kialakult konfliktus itt-ott szóba került már, de ahhoz képest, hogy Vihar milyen fontos szereplője az X-univerzumnak, az írók meglehetősen lazán kezelték a dolgot. A házasság után eltűnt a mutáns-képregényekből, időről-időre felbukkant, aztán megint eltűnt (és csak mostanában csatlakozott újra, Warren Ellis Astonishing X-Menjében), de ennek az egész helyzetnek az érdemi kifejtésére eddig várni kellett – úgyhogy mondhatjuk: ideje volt már egy Vihar-mininek. A füzet első fele ennek megfelelően a főhősnő két legfontosabb felelőssége közt való őrlődését ábrázolja, méghozzá kifejezetten ügyesen. Nem világmegváltásra kell persze gondolni, egyszerűen csak néhány jól megírt jelenetre (Vihar és Küklopsz a morlockok alagútjában, némi esszenciális múltidézéssel, a gyilkosság gyanújába keveredett wakandai mutáns, Nehzno ügye). Aztán beindul a tényleges cselekmény, aminek következtében visszatér egy régi X-ellenség még Clarmont idejéből, akinek sajátos kapcsolata volt Ororóval (vagyis az ellenség megválasztása is jó lépés – persze úgy volt, hogy az illető hulla, de az ilyeneken már pislogni sem tud a gyakorlott olvasó…). Az író mellesleg Chirstopher Yost, akiről ugye tudjuk, hogy nem éppen a visszafogottságáról híres, ezért senki ne lepődjön meg, ha Vihar és Küklopsz dialógusai majdnem úgy hangzanak, mintha ellenségek volnának, és nem pedig régi barátok. Ami pedig Diogenes Neves rajzait illeti, azok abszolút korrektek, se többek, se kevesebbek – kicsit talán rajzfilmszerűbbek és elnagyoltabbak, mint azt a történet megkívánná, de annyi baj legyen.

Young X-Men 7: Nocsak-nocsak, egy olvasható Young X-Men. Ami legalább akkora ellentmondásnak tűnik, mint az, hogy egy olvasható Marc Guggenheim. Nade úgy látszik, az író végre-valahára rájött, hogy hanyagul egymás után dobált akciójelenetekből, nagyzoló keménykedésekből, erőltetetten sötét hangulatból és egy totálisan jellegtelen szereplő halálából még nem lesz normális képregény. Úgyhogy most kicsit megerőltette magát, és elkezdett foglalkozni a karakterekkel. Persze ehhez egy kicsit már késő van, hiszen mostanra ki kellett volna alakulnia a csapat saját kis kapcsolatrendszerének – ehelyett pár figura kikerült a képből, és beoldalgott helyettük Napfolt, Mirage, Anole, na és Graymalkin (akinek Xavierhez fűződő rokoni viszonyáról Guggenheim szerencsére mélyen kussol – legalábbis egyelőre). Előbbi kettőt az író a jelek szerint „készeknek veszi”, olyanoknak, akiknek jellemvonásait korábbi sorozatokban már jól megalapozták, így aztán nem is igazán törődik velük. Pedig ez hiba, mert így csak sétáló kellékei a képregénynek. De legalább a többiekkel tud kezdeni valamit, ráadásul úgy, hogy közben az egészet egy viszonylag érdekes kérdéssel párosítja. A csapat néhány tagja rájön, hogy egyikük nem mutáns, és elhatározzák, hogy kiderítik, ki az. Az eköré épített sztori, leírni is alig tudom, de egészen intelligens: Guggenheim párhuzamosan mutatja be Dust meglepően jól megírt beszélgetését a foglyul ejtett Donald Pierce-szel (ami ugyan valószínűleg fele olyan mély sincs, mint amilyennek az alkotó szánta, de arra tökéletesen elegendő, hogy fenntartsa figyelmünket), és a csapat mentőakcióját egy rejtélyes, lakatlan szigeten, amiről kiderül, hogy nem más, mint egy Krakoa. Igen, igen, nem a Krakoa, hanem egy Krakoa, mert Guggenheimnek az a remek (bizonyos szempontból meg kell hagyni, nem logikátlan, más szempontból viszont nagyon is az) gondolata támadt, hogy a Giant Size X-Menben látott élő mutáns sziget nem egyedi példány volt. Az összhatás tűrhető, már-már a pozitív oldal felé billen a mérleg, főleg az Inkkel kapcsolatos, egészen ügyes kis fordulat fényében. A rajzokkal sincs nagy gond, bár Ben Oliver képei alighanem kissé nyersebbek és kevésbé trendiek, mint amit a képregény fiatal célközönsége megkívánna – de ez legyen az ő bajuk.

Oldalak: 1 2 3