Heti Marvel 08/42

Iron Man 34: Nagy fiú nagy ágyúkkal: Jim Rhodes, más néven War Machine körül a legutóbbi szám végén egy (legalább) Transformers-méretű óriásrobottá változott Tony Stark világ elől elrejtett műholdja, és most azt vezérelve mutatja meg a galád skrulloknak, hogy hol lakozik az Úristen. Christos N. Gage képregénye abba a kategóriába tartozik, amit „buta szórakozás” címkével szoktunk ellátni. A jófiú szembeszáll a rosszfiúkkal, és mivel tökösebb náluk, meg még nagyobbak a puskái is, jól konfettivé robbantja őket. Vagyis nem szabad sokat várni tőle, merthogy nem is vállalkozik sokra – de amire vállalkozik, azt legalább teljesíti (na jó, most megint az jut eszembe, hogy ugyanebben a kategóriában Brian Reed Ms. Marvele bizony sokkal dögösebb és coolabb volt, de azzal szemben nem szégyen alulmaradni). Hogy azért a puszta zúzáson kívül legyen valami kis fordulat és izgalom is, izzig-vérig katona hősünk egy oroszországi incidenset követően a skrullok fogságába kerül – nyilvánvalóan csak azért, hogy cafatokra robbantott zöld emberkék szegélyezzék majd szökését a következő, a Secret Invasion tie-innek egyben véget vető füzetben (mert bizony, a jövő hónapban már maga a nagy crossover is befejeződik). Ezenkívül kapunk még pár flashbacket is hősünk fiatalkorából, mikor is kitaszítottnak számított mind a fehérek, mind a feketék között. Hogy ennek mi értelme van, azt mondjuk nem tudom, mert az űrhajóknak az égről való lerobbantásához semmi köze annak, hogy Rhodesnak milyen nehéz gyerekkora volt. Lehet, hogy ez csak egy gyorstalpaló tanfolyam azok számára, akik nem ismerik igazán jól a karaktert, de ez esetben sincs valami jó helyen. Ami meg Sean Chen rajzait illeti… azok abszolút korrektek és megfelelnek az aktuális szuperhős-trendeknek, többre pedig itt nem is feltétlenül van szükség.

Mighty Avengers 19: Na, ez egy érdekes képregény. Ha valaki azt mondja, hogy abszolút zéró plusz információval szolgál a Secret Invasionhöz vagy akár előzményeihez, akkor azzal bizony nehéz lenne vitába szállnom. Csodakapitány (pontosabban a Csodakapitány alakjában alvó ügynökként tevékenykedett, majd ténylegesen Csodakapitányként saját fajtája ellen fordult skrull… huhh) sorsát már ismerjük, és Marvel Boy közbelépéséről, szerepéről sem derül ki több, mint eddig. Bendis mindössze annyit csinál, hogy részletesebben meséli el a főmini lapjain már ismertetett történetet, és megmutatja, mi is játszódott le pontosan Csodakapitányban, miközben döntésre jutott a háborúban való szerepével kapcsolatban, és miközben az űrbeli csata után lángolva a halálba zuhant. Marvel Boy pedig ismét csak úgy ott van a színen, de nem különösebben csinál semmit (márpedig gyorsan fogy a lehetőség, hogy belerángassák még a végéhez közeledő konfliktusba – ami pedig minden jel szerint részét képezi Bendis terveinek). De sebaj, a Mighty Avengers 19-et mindezek ellenére éppúgy élvezet olvasni, ahogy a korábbi Secret Invasion-részeket is. Amióta Bendisnek a crossover kapcsán konkrét céljai vannak, és nem csak úgy csapong erre-arra, hogy annak kezdetéig kitöltse valahogy (akárhogy) az időt és a helyet (ld. a nem valami fényesen sikerült ultronos és szimbiótás-doomos sztorikat), azóta nem lehet rá semmi panaszunk. Ez a sztori is nagyszerűen van megírva, Csodakapitány bár gyorsan lezavart, de hatásos identitás válsága éppúgy a helyén van, mint a minimális szöveggel ellátott utolsó oldalak az űrcsata roppant, epikus képeivel. És itt dicséret illeti Khoi Pham nagy túlzásokat nélkülöző, stílusos vonásait éppúgy, mint a színezők elegáns, csöppet sem hivalkodó munkáját. Az összképet tekintve ugyan kicsit töltelékszaga van ennek a résznek, de ez legyen a legnagyobb problémánk…

Monster-Size Hulk: Nahát, mik vannak, íme, egy egészen élvezetes, szórakoztató, jól megírt Hulk képregény. Na persze ez sem Jeph Loeb érdeme… Gyorsan előre is bocsátom, hogy ennek a különszámnak semmi, de tényleg semmi köze a jelenleg futó fősorozathoz, amiben az a förtelmes vörös óriáspattanás figyelemre méltó ötlettelenséggel pofozza végig magát a fél Marvel Univerzumon. Nem, ezúttal Jeff Parker, Steve Niles, Paul Tobin és igen, nem csalás, nem ámítás, Peter David kalauzolnak el minket a zöld behemót világába, egy-egy hosszabb-rövidebb történet erejéig. Ezek közös pontja az, hogy a „hihetetlen hústorony” (copyright by Közönséges bűnözők DVD-felirat) egy-egy legendás rémmel csap össze bennük: Frankenstein teremtményével, egy farkasemberrel, vagy éppen magával Draculával. Iletve kellemes, poénos kis közjátékként Tobin kétoldalas szösszenetében Goom (egy földönkívüli szörnyeteg, aki egy ’60-as évekbeli Tales of Suspense-ben megkísérelte meghódítani a Földet) mesél róla esti mesét kisgyerekének, azzal a tanulsággal zárva a dolgot, hogy a Hulkot semmi sem dühíti fel jobban azoknál a szörnykölyköknél, akik nem bújnak időben ágyba. Parker normál füzetnyi hosszúságú Frankenstein-sztorijában a doktor egy leszármazottja kéri Banner segítségét, a bő egy évszázada félholtan heverő kreatúra felélesztéséhez – az ügy persze új fordulatot vesz, mikor a lény kap Hulk véréből, de a két szörnyeteg némi bunyó után rokonlelkekként köszönti egymást. Mind a Hulk, mind a Frankenstein mitológiához hű sztori ez, mely bár egyszerű és kiszámítható, mégis – köszönhetően nem kisrészt a realisztikus rajzoknak és a borzongatóan sötét színvilágnak – maximálisan élvezetes és jól megírt. Niles farkasember-története ennél is szimplább, egy gyors összecsapásra és a két szereplő közti párhuzam (véget nem érő küzdelem az emberben lapuló szörny ellen) felvázolására korlátozódik, szintén szép rajzokkal, és sajátos hangulatot árasztó, kizárólag szürkéskékkel operáló színezéssel. A ráadás pedig Peter David sztorija… ami nem képregény, hanem egy oldalanként egy képpel illusztrált novella. Ebben Hulk Dracula kastélyába keveredik, de a meg nem értett szörnyetegek találkozása itt persze nem lesz olyan békés végkimenetelű, mint a korábbiakban. Viszont kicsit mindig gondban vagyok, ha egy képregényben prózát akarnak lenyomni a torkomon. Ilyenkor az első kérdés az, hogy mi indokolja ezt? Itt nem sok minden, hacsak az nem, hogy képregény formában nem fért volna be a füzetbe – de erősen kétlem, hogy David mindössze ilyen indíttatásból döntött volna a novella mellett. Akárhogy is, a mesternek ehhez is megvan a vénája: nagyszerű, a történethez és a hagyományokhoz hű a nyelvezete, jók a dialógusok és a leírások, a cselekmény maga pedig részben komoly, részben ironikus, vagyis olyan igazi peter davides – az elbűvölően cinikus és gonosz befejezésért pedig külön piros pont jár.

Oldalak: 1 2 3