Heti Marvel 08/40

Uborkaszezon októberben? A Marvel nem erőltette meg magát a héten, mindössze öt darab képregényt tudtam nektek az aktuális összefoglalóba citálni, de eleve, csak 11 került a tengerentúli boltok polcaira – ami a szokásos mennyiség töredéke. De azért ennek ellenére nem mondanám, hogy nem érdemes a tovább gombra kattintani, mert ha nem is feltétlenül csupa jó képregényről lesz szó, az biztos, hogy csupa érdekesről. Például egy Namor mini, a The Depths második részéről, ami sajátosan lovecrafti hangulatával bűvöli el az olvasót. Aztán a Cable következő részéről, aminek köszönhetően lassan komolyan reménykedni kezdhetünk benne, hogy a sorozat végleg elszakad a Young X-Men szégyenteljesen alacsony színvonalától, amivel indult. Emellett a Megtorló is beszáll a haddelhaddba a Secret Invasion kapcsán, de a többi hőstől eltérően ő persze kifejezetten élvezi a vérontást, Eddie Brock Venommá válik a Dark Originben, a Civil War: House of M-ben pedig kezdetét veszi Magneto totális háborúja az emberi faj ellen. Kicsi a bors, de erős, szokták mondani…

Cable 7: És igen, tényleg úgy látszik, hogy a pocsék, sehová nem tartó, és halálosan felesleges első öt rész után mégiscsak van remény az új Kábel-sorozat számára. A sztori két szálon halad. Egyrészt a jelenben vagyunk, amikor is Bishop (egyelőre kissé homályos okokból kifolyólag) kormányzati létesítményekre csap le, amíg az X-Force fel nem bukkan, hogy egy hitelesen rövidéletű dulakodás után hazaszállítsa Küklopsznak San Franciscóba, ahol Emma segítségével próbálnak rájönni, mi történt közte és Kábel között. Másrészt pedig természetesen a jövőben követjük Kábelt és a bébit, akik épp egy Hope nevű nővel élnek együtt egy világtól elzárt, titkos menedéken, New Libertyben, aminek nyugalmát azonban egy nap ismeretlen szándékkal betörő katonák zavarják meg. Végre úgy tűnik, mintha Duane Schwierczynskinek ténylegesen lenne terve a sztorival, lenne valamiféle célja, és nem csak random akciókat, üldözéseket és időutazgatásokat pakolna egymásra, pusztán ürügyként használva a Messiah Complex végkifejletét. Kábelről már tudjuk, hogy időgépe megsérült, ezért csak előre képes ugrani az időben, ami egy egyszerű, de ügyes megoldás arra, hogy a ne térhessen vissza a jelenbe, és kénytelen legyen kizárólag magára számítani. Most azt is megtudjuk, hogy Bishop immár négy és fél évet töltött Kábelt és a bébit keresve, számukra pedig láthatóan még több idő telt el. Szóval kezd a sorozatnak egy kissé epikus, vadromantikus hangulata lenni, ami kifejezetten jót tesz neki. Emellett ennek a résznek két fontos aspektusa van: egyrészt a mutáns bébi már nem bébi többé, hanem kislány, vagyis elég nagy ahhoz, hogy Schwierczynski személyiséggel ruházza fel, és meg is teszi, méghozzá egészen szépen, mindössze pár jól megválasztott képkocka és mondat segítségével (konkrétan a mutáns messiás egy önfejű, szörnyen akaratos kis méregzsák). Másrészt Bishop és Küklopsz egyébként jól megírt dialógusából körvonalazódik előbbi félelmetes terve: mivel nem sok esélye van rá, hogy vakon kóborolva az időben megtalálja Kábelt, úgy dönt, egyszerűen „lerombolja” a jövőt. Nagyon kíváncsi vagyok, az író hová tart ezzel az igen érdekes ötlettel, mert az biztos, hogy nagyon sok szép és nagyszabású lehetőség rejlik benne. Ami a képeket illeti, azokat még mindig Olivetti szolgáltatja… ezzel pedig el is mondtam mindent.

Civil War: House of M 2: Christos N. Gage folytatja egy olyan esemény elmesélését, ami elvileg soha nem is történt meg. Az első részben kaptunk egy nagyjából felesleges gyorstalpaló tanfolyamot Magneto felnövéséről, majd egy ízelítőt az ember-mutáns konfliktus kezdetéről. Nem volt sem különösebben érdekes, sem különösebben izgalmas, és ez, ha nagyon nem is, azért valamelyest megváltozott. Most legalább látjuk azt, hogy mi történt volna, ha Magneto egy olyan világban tör hatalomra, ahol nem létezik X-Men, hogy szembeszálljon vele. A gond csak az, hogy a House of M ismeretében nyilván pontosan tudjuk, mindez hogyan fog végződni, melyik karakter hová fog eljutni – vagyis nagy meglepetésre nem lehet számítani, Gage sztorija pedig túl egyszerű, és valljuk be, sablonos ahhoz, ahogy ezt ellensúlyozza. Az egyetlen ütőkártyája Xavier, akinek House of M-béli szerepéről csak homályos töredékinformációink vannak, vagyis ez egy olyan terület, ami – Magnetóval való viszonyával egyetemben – még kiaknázásra vár. Bár a professzorra Genosha ostrománál egy egész ház rázuhan, annyi kreativitást és khm, észt azért feltételezek Gage-ről, hogy nem fogja ennyivel kiírni a miniből annak legígéretesebb karakterét. Egyébként a sztori tényleg nem nagy szám, bár ez várható volt: megkezdődik a háború az emberek és a mutánsok közt, Magneto napi rutinként szabadítja fel a mutánstáborokat, így hadserege egyre nő. Xavier is csatlakozik ügyéhez némi vívódás után (ami kényelmetlenül rövid, és ha a professzor nem kap a 616-ostól egy kicsit eltérő eredettörténetet később, ez bizony sántítani fog), és végül megrohamozzák a mutáns rabszolgákat tartó Genoshát. Az utolsó oldalak, amelyeken Magneto egy egész – vasérccel teli – hegységet lebegtet a főváros felé, meglehetősen erőteljesek. Legalábbis írói szempontból, mert Andrea Divito egyáltalán nem rossz, de legjobb esetben is legfeljebb korrekt rajzai nem tudják átadni az egész esemény grandiózus mivoltát. Összességében azt kell mondjam, hogy egyelőre vegyes érzéseim vannak a minivel kapcsolatban. Olvasható, és van benne lehetőség, de Gage-nek még nem sikerült meggyőznie róla, hogy azt majd ki is tudja aknázni.

Oldalak: 1 2

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: