Heti Marvel 08/37

Deadpool 1: Pedig én próbáltam szeretni ezt a képregényt… de tényleg. Igaz, hogy Daniel Way írja, akinek a voodoo babáját minden Rozsomák-rajongó likacsossá szurkálta, felgyújtotta és többször széttépte, de Wolverine: Origins fantázianévre keresztelt budipapírjának mégiscsak azok voltak az egyetlen élvezetes részei, amelyekben a szájmenős zsoldos szerepelt. Szóval volt remény. De Waynek úgy látszik, különös tehetsége van hozzá, hogy egy adott karakternek megragadja lényegi aspektusát, és aztán azt konzekvensen karóba húzza, és röhejessé tegye. Rozsomáknál ez a múltjával kapcsolatos misztérium volt, Deadpoolnál pedig az ő sajátos humora. Amiből itt szinte semmit nem kapunk. A sztori, illetve a „sztori” természetesen a Secret Invasionhöz kapcsoldóik – nincs is jobb alkalom egy új sorozat elindítására, mint az aktuális szuper-giga-mega crossover. Szóval Deadpool egy baseballstadionban, valami kabalaizének öltözve száll szembe az ellenállásra kicsit sem számító inváziós seregekkel. Először is, antihősünk egy szájmenős zsoldoshoz képest igencsak keveset beszél, és amikor beszél, akkor sem igazán vicces. Másodszor, skizofrén belső monológja nem egyszerűen humortalan, hanem elképesztően kínos, izzadságszagú és ötlettelen. Az egyetlen valamirevaló poén a skrullok káromkodása, és az legalább következetesen végig is vonul az egész képregényen, de minden más olyan fárasztó, lapos és totálisan érdektelen, hogy az már fáj (na jó, Paco Medina rajzai teljesen rendben vannak), és a Wolverine: Originsből okulva még csak azt sem tudom mondani, várjuk ki a végét, hátha javul a helyzet. Nem fog. Sőt, ha Way elég hosszú ideig tehet erőszakot a karakteren, könnyen a Marvel egyik legviccesebbikéből az egyik legerőltetettebbiké válhat.

King Size Cable: Az első pár szám után elhatároztam, hogy én bizony alaposan utálni fogom az új Kábel sorozatot. Na nem volt ez egy nehéz elhatározás, hiszen az író, a kulimunkát végző Duane Swierczynski hozta meg helyettem, én meg persze beleszoktam a lehordásába, és most bajban vagyok. Merthogy a legutóbbi szám kifejezetten jól sikerült, és ez a mostani King Size is abszolút élvezetes olvasmány. Lehet, hogy korán temettem a sorozatot? Ezek alapján lehet, és bizony én örülnék a legjobban, ha bebizonyosodna, hogy tévedtem. Nade a lényeg: ezúttal Bishop szempontjából látjuk az eseményeket, aki az időben ugrálva jár a mutáns kislánnyal a jövőbe menekülő Kábel nyomában. A sztoriban nincs semmi különös, Kábel rafinált csapdákat állít az időben az őt üldöző Bishopnak, és ezzel nagyjából össze is lehet foglalni az egészet. A különbség a sorozat első öt részéhez képest „csak” annyi, hogy Swierczynski most tudja, mit kezdjen az egész koncepcióval, tudja, mit akar elérni, és kifejezetten jó ötletei vannak. Ügyesen írja a megszállott Bishopot, izgalmas a főszálat újra és újra megszakító jelenet egy veszélyes ragadozó támadásáról a sérült Kábel és a bébi ellen, és különösen frappáns, ahogy ezt a két szálat egybefonja a végén. A finálé keserű (vagy édes, attól függ, kinek a szempontjából nézzük) iróniája nagyon eltalált, ahogy Bishopnak a helyzetre adott reakciója is: bár a sors gonoszul megtréfálta, igazi katonaként fel sem veszi, a lényeg, a küldetés mit sem változott. Ja, és még két szó: Ken Lashley. És még kettő: hála az égnek. (Értsd: egy normális rajzolót kaptunk a borzalmasan élettelen és dinamikátlan Olivetti helyett.)

Ms. Marvel 30: Ms. Marvel számára is véget ér a Secret Invasion, legalábbis saját sorozatában (a főminiben persze biztos felbukkan még). Brian Reed alaposan meglepett ezzel a sztorival, amit még csak sztorinak sem nagyon lehet nevezni – hisz az egész egyszerűen arról szól, hogy Carol megérkezik az invázió sújtotta New Yorkba, és aztán részeken át henteli a skrullokat. De az egész olyan fantasztikusan jól megírt, lendületes, dögös és látványos, hogy öröm nézni. És nincs ez másképp a fináléban sem, amiben Ms. Marvel egy Supernál is szuperebb Skrullal száll szembe, akitől még saját társai is félnek. Lenyűgöző akciójelenetet kapunk, amiben a főszereplő számára egész New York csatatérré válik, küzdenek égen, földön, vízben és föld alatt, Reed feszes, epikus írását és a főhősnő fejébe adott, egyszerű, de hangulatos narrációját pedig Adriana Melo erőteljes, grandiózus képei teszik gyönyörűen teljessé. De itt jön a furcsaság… mert miután a földrengető finálét letudtuk, nincs levezetés, inkább felvezetés van. Hónapokat ugrunk előre az időben, Carol inkognitóban Hong Kongban van, és nekiesik egy titokzatos, Ghazi nevű fickónak, akivel láthatóan küzdelmes közös múltjuk van. Az alighanem az én hiányos Ms. Marvel ismereteimnek tudható be, hogy fogalmam sincs, ki az illető, de ettől eltekintve is furcsa ez a lezárás. Manapság, a gyűjteményes kötetek idejében már nem divat úgy befejezni egy sztorit, hogy egyben útjára indítják a következőt, és ez itt bizony furcsán veszi ki magát. De valamelyest mégis működik a dolog, mert mindeddig vaciláltam, hogy folytatni fogom-e a sorozat olvasását a Secret Invasion után – most pedig már tudom, hogy fogom.

Oldalak: 1 2 3 4