Heti Marvel 08/37

Akárhogy is nézem, ablakból vagy naptárban, vége a nyárnak, úgyhogy végre mi is visszatérünk a normál kerékvágásba. Vagyis itt az aktuális Heti Marvel, ami a legutóbbi kettővel ellentétben tényleg heti. És azt kell, mondjam, nincs rossz hetünk: beljebb 11 képregényről lesz szó, és az X-Men rajongók különösen jól járnak, mert öt közülük kedvenc mutánsainkkal van ilyen-olyan kapcsolatban. Magnetóval mindjárt két sztori is foglalkozik, egyrészt a Civil War: House of M, ami azt meséli el, hogyan emelkedett a mágnesesség ura hatalomra a lánya által teremtett mutánsvilágban, másrészt a Magneto Testament, ami a karakter részletes eredettörténetébe kezd bele a náci Németország idejében. Aztán van itt még egy európai Rozsomák-sztori, a fantasztikusan hangulatos és stílusos Saudade, egy Kábel különszám Bishoppal a középpontban, és érkezik a második X-es Secret Invasion tie-in. Apropó, Secret Invasion, Bendis és Yu kényeztetnek minket a főmini hatodik részével, de lesz itt még egy továbbra is remek New Ways to Die Pókemberrel, és egy masszív skrullverés is Ms. Marvellel.

Amazing Spider-Man 571: New Ways to Die! Dan Slott láthatóan tudja, mit csinál, mégis, minden héten kicsit félve állok neki az új rész olvasásának. Az utóbbi csaknem egy évben az írók hozzászoktattak, hogy a Pókember pocsék, és ezt a prekoncepciót bizony nehéz leküzdeni. Főleg úgy, hogy ebben a negyedik részben jelentkeznek az első, igaz apró problémák is. Na, nem történet szintjén, Slott továbbra is remekül viszi előre a szálakat (a politikaitól a hajléktalanszállósig), nagyon szépen köti össze a Brand New Day eleje óta itt-ott kóválygó karaktereket és eseményeket, úgyhogy ezzel semmi probléma nincs. Egyszerűen csak arról van szó, hogy egyes dialógusok kicsit hamisan csengenek, és úgy két évtizeddel ezelőtti divatot követnek, vagyis konkrétan kiszólnak az olvasóhoz – pl. amikor Songbird és Radioactive Man részletesen elmagyarázzák nekünk, hogyan támadják meg Anti-Venomot (akinek egy-két sora szintén kilóg az összképből). Persze, mondhatjuk, hogy ez apróság, és tényleg az, csak eddig az ilyen szépséghibák sem voltak jellemzők a sztorira. De sebaj, szerencsére jóval több jelenet van, ami szinte szenzációsan jól sikerült: pl. Menace és Norman találkozása és küzdelme (egy jó jelenet, amiben Menace szerepel – ez már önmagában teljesítmény), illetve minden egyes képkocka, amin Célpont felbukkan. Slott ugyanis a jelek szerint Fenegyerek egyik legnagyobb ellenségét a következő részben rászabadítja a hálószövőre, és mivel tisztában van vele, hogy egy ilyen harc mekkora potenciált rejt magában, ezt a harcot itt jó előre szépen felvezeti. Olyannyira, hogy alig várom, hogy elolvashassam.

Civil War: House of M 1: A mini címe meglehetősen röhejes, bár alighanem olvasócsalogatónak szánták – egyébként lehet, hogy az is, legalábbis az ember rögtön elcsodálkozik, amikor meglátja, és tudni akarja, mi lehet ez az agyatlanság. Nos, a Christos Gage a House of M világába kalauzol minket, és Magneto hatalomra kerülését meséli el – ami persze egy háborúval kezdődik a mutánsok és az emberek között. Szóval, ha már rafináltan belepasszírozták a címbe két nagy crossover címét, talán kézenfekvőbb lett volna felcserélni őket (House of M: Civil War 1), de oda se neki… A képregény Magneto unalomig ismert történetével indul – vannak aprócska eltérések az általánosan elfogadott 616-os verzióhoz képest, de Gage ezekkel együtt sem mond semmi újat. És még abban sem vagyok biztos, hogy ezt a sztorit, ezt az eredettörténetet ilyen fontos volt újra elmesélni, főleg úgy, hogy a képregény fele elmegy rá. Gage siet, kapkod, minél előbb le akarja tudni, összezagyválja a szükséges infókat, egy-egy fontos momentumot emel ki a karakter életéből, egy-egy oldal közt hosszú évek telnek el. Az egész felületes és szájbarágós, és igen nehézkesen van megírva. Ezután beindul a tényleges sztori a Sentinelekkel és Apokalipszissal, és az már élvezetesebb, az utolsó panel a háború bejelentésével és Xavierrel pedig kifejezetten hatásos, de összességében ez még mindig nem az igazi. Egy sebtében, pontatlanul összerakott bevezetés benyomását kelti, és csak reménykedni tudunk benne, hogy a továbbiakban kiderül, érdemes volt kicsit megszenvedni vele. Mert a koncepcióban azért van fantázia, a sztori igazán érdekes is lehet, főleg Magneto és Xavier kapcsolatát illetően – azt ugyanis Bendis az eredeti House of M miniben teljesen érintetlenül hagyta, úgyhogy Gage-nek itt teljes szabadsága van. Akárhogy is lesz, a siker nem Andrea Divitón fog múlni: nem mondanám, hogy kiemelkedők a rajzai, de gond sincs velük, szép, hatásos, tisztességes iparosmunkák.

Oldalak: 1 2 3 4