Heti Marvel 08/33-34

Immortal Iron Fist: The Origin of Danny Rand: Ujjujjujjujjujjj. Valaki mondja meg nekem gyorsan, erre mi szükség volt… Fraction és Brubaker elég tisztességes, modernizált eredettörténettel láttak el minket Vasökölről, vagyis Danny Randről, nemrég véget ért, csaknem két és fél éves munkájuk során. Erre most a Marvel gondol egyet, és a fenti cím alatt újra kiadja a Marvel Premiere 15-16. számát, ami annak idején először mesélte el, hogyan is vált Danny Rand a kung-fu nagy hősévé, az elejére meg bevezetésként odabiggyesztenek nettó két darab új oldalt Matt Fractiontől – de persze a borítón az ő neve van elsőként feltüntetve. Szóval ez nem más, mint az eltávozott, és a rajongók körében igen nagy sikert aratott alkotógárda nevének még egy utolsó, elkeseredett felhasználása az eladások növelésére/szinten tartására, és az érdeklődés várható lanyhulásának megakadályozására. És az az első két oldal Mistyvel és Dannyvel valóban szépen működik, mint felvezetés, de ami utána jön, bár nem rossz, teljességgel felesleges. Szóval sokkal több szót nem is vesztegetnék erre az egészre, ha… ha nem lehetne úgy is tekinteni rá, mint egy érdekes kísérletre. A ’74-es Marvel Premiere számokat ugyanis ehhez az újrakiadáshoz teljesen átszínezték, és meglepő látni, hogy az eredmény mennyire megfiatalította a rajzokat. Ha valamiért, hát ezért érdemes beszerezni: hogy lássuk, mennyire változott a trend az elmúlt bő három évtizedben. Meg kell állapítanunk, hogy egy mai színezéssel egy régi rajz is majdnem mainak (na jó, inkább ’90-es évekbelinek) tűnik, és ebbe legfeljebb a panelkezelési szokásokban és a mozgás dinamikájának ábrázolásában történt változtatások zavarnak bele. De ha valakit a sztori érdekel, akkor ez a képregény egyáltalán nem ajánlott, legfeljebb azoknak akik gyűjtik a sorozatot, és nem viselnék el, hogy egyetlen darab is hiányozzon a polcukról.

Incredible Hercules 121: Ha jól emlékszem, talán ez az első Secret Invasion tie-in (már persze az evidens, szorosan kapcsolódó Avengers-címeket leszámítva), aminek igen komoly következményekkel kell(ene) járnia Bendis főminijére. Merthogy a skrull isten, akiről elvileg a támadók egyfolytában jelmondatoznak („He Loves You”) ennek a sztorinak a végén otthagyja a fogát a God Squad hathatós közreműködésének hála, és ebből a jelenetből azonnal vágunk is a Föld körül keringő zászlóshajóra, amelynek legénysége egy emberként fakad ki és keseredik el, amikor megérzik szeretett istenük elmúlását. Roppant kíváncsi vagyok, Bendis minijének hátralévő három részében lesz-e ennek szerepe, vagy ezt az elvileg baromi fontos eseményt az író szépen a szőnyeg alá söpri, és megy tovább a maga útján. Reménykedem az előbbiben, mert nem ártana némi koherencia a mellékvágányok és a fővonal között. Nade a lényeg, hogy a Fred Van Lentével kiegészült Greg Pak most sem okoz csalódást. A Sacred Invasion befejező részével van dolgunk, és már a skrullok inváziós hadjáratait, és istenük hitükben elfoglalt helyét megmagyarázó első pár oldal is nagyszerű. Nemcsak hogy tovább árnyalja az olvasókban a skrullokról kialakult képet, de igen frappáns és fantáziadús is – a mindig egyetlen formában élő isten, és az ennek ellensúlyozására pár pillanatonként élete végéig átalakuló felesége például igazán nagyszerű és megkapó ötlet. A képregény maradék része többnyire egy hosszú csata a God Squad és a skrullok istene közt, de ennek ellenére végig izgalmas és változatos marad. Ez főleg az olyan húzásoknak köszönhető, mint például Hercules vezetői képességeinek megkérdőjelezése, és az irányítás átadása Ajak kezébe, vagy Amadeus Cho Athena által előrevetített, sajátos önfeláldozása, amelynek oka mögött megintcsak egy kiváló, egyben Herculesről egy érdekes és izgalmas karakterrajzot is adó ötlet húzódik meg. Ja, és visszatér Snowbird is, de erre azért félig-meddig lehetett számítani. Az viszont dicséretes, hogy az utolsó oldal tanulsága szerint Pakék a Secret Invasion tie-int, amennyire lehet, beleépítik a sorozat saját történetfolyamába, és nem csak egy intermezzo marad benne. Nincs is más hátra, mint lendületes, látványos rajzaiért megdicsérni Rafa Sandovalt is, és nyugtázni, hogy az idei crossover harmadikként véget érő tie-inje is igazán élvezetesre sikeredett.

Iron Man Director of S.H.I.E.L.D. 32: Ennyi volt. Jövő hónapban ebben a címben is kezdetét veszi a Secret Invasion tie-in, csakhogy abban már nem Vasember fog szerepelni, hanem barátja és bizalmasa, James Rhodes, vagyis War Machine – és ha minden igaz, a változtatás végleges lesz, vagyis Tony Sark saját ongoing sorozataként csak a nemrég indult, Matt Fraction által jegyzett Invincible Iron Man marad majd meg. Kár, az utóbbi években ez a cím is egészen magas színvonalon mozgott (noha az alacsony, és a film körüli hype következtében sem emelkedett eladási mutatókon sajnos ez nemigen látszott meg), Knaufék Haunted című, hosszú lefolyású története például kifejezetten izgalmas és jól megírt volt – de Stuart Moore most véget érő négyrészesének, a With Iron Handsnek sincs oka szégyenkezésre. A sztori szerint ugyebár Tony kénytelen volt két fronton harcolni: egyrészt az ellene régi haragot tápláló Nicolas Weir igencsak balul elsült, katasztrófával fenyegető groteszk, pusztító gép-embert eredményező kísérletének kell valahogy útját állnia, másrészt egy régi barátja, a miniatűr atombombákat robbantgató Nasim Rhaminovot kell lekapcsolnia. A két szál közt nem igazán van semmi kapcsolat (legfeljebb koncepció terén), furcsamód az egész mégis működőképes. Ahogy előtte Knaufék, Moore is jól írja Tony karakterét: korántsem csak erejét, hanem intellektusát is használva előzi meg a Helicarrier felrobbanását, de a csúcspont – természetesen – az okosan felépített finálé, amivel az író érzelmi szempontból boncolgatja a főhőst. Felemlegeti hibás döntéseit, múltbeli tévedéseit, és azoknak máig tartó következményeit, és levonja a konklúziót: hiába briliáns elme, hiába hiszi, hogy képes bármire, hiába jövőbelátó futurista, innovatív technokrata, méretes egója ellenére néha kénytelen belátni, hogy vannak dolgok, amiket csak ő irányíthat… van, hogy csak egy falevél a szélben. Ennél frappánsabb összegzést nehéz lett volna kitalálni ahhoz a karakternek, aki nemrég a Marvel Univerzumra szabadította a szuperhősök Polgárháborúját, és akit az utóbbi pár évben sok író, sok egyéb képregényben meglehetősen összevissza ábrázolt. Úgyhogy aki szerint ez a Tony már nem az a Tony, aki régen volt, annak nagyon ajánlott Knaufék és Morre képregényeinek olvasgatása.

Marvel 1985 4: Eh, fuj de randa ez a borító. Fegyveres katonák vicsorognak valami egészen gusztustalan narancssárga háttér előtt. Pedig a borítóért ugyanaz a Tommy Lee Edwards felelt, aki a sajátosan nyers és durva vonásai ellenére egészen valósághű és hangulatos rajzokkal kápráztat el belül. Nade lássuk a sztorit! Mark Millar a második részbeli botlása után úgy látszik (vagy mondjam, hogy remélhetőleg…?) megtalálta a helyes irányt. Igaz, ennek a résznek a többsége megint ugyanarról szól, mint az előző, vagyishogy a Marvel Univerzumból a való világba áttelepült szupergonoszok visszafogottság nélkül, brutálisan randalíroznak a kisvárosban, de ez nem baj, mert Millar ténylegesen jól írja ezeket az eseményeket. Célpont, Melter, Blob és társaik olyan kegyetlenül és sokat ölnek, mint a mainstream világban játszódó képregényekben egy év alatt sem. Az, hogy Blob nem egyszerűen pusztít és gyilkol, hanem egyenesen megeszi (!) áldozatait, talán túlzásnak tűnik, de ebben a világban nagyon is van értelme: a Marvel Univerzumban ezek a gonosztevők a mindennapi élet részei, az emberek hozzájukszoktak, és már a szemük sem rebben, ha minden másnap ámokfutnak New York utcáin. Csakhogy ez egy (mint kiderül: majdnem) szuperlények nélküli világ, amelynek lakói logikusan felfoghatatlan, rémálmokat megtestesítő, embertelen szörnyetegeket látnak ezekben a karakterekben. És Millar ennek megfelelően írja őket – hiszen a mini célja az, hogy bemutassa, mi történik ha ezek a gonosztevők egy elvileg tőlük mentes világba kerülnek, és ezt a célt mindeddig maradéktalanul el is érte. Sőt, itt ennek köszönhetően még a Millarra jellemző, a logikát nem mindig szem előtt tartó túlzások is helyénvalóak. Két apró aggodalmam van csak: egyrészt az, hogy fiatal hősünk apjáról kiderül, hogy mutáns, méghozzá a valaha született egyetlen mutáns ebben a világban, és bizony nem egészen értem, hogy mit akar, és mit tud majd Millar ilyen későn (hiszen már csak két rész van hátra) kezdeni ezzel az ötlettel. Másrészt pedig kicsit zavaró, hogy a gonoszoknak az eddigiek alapján egyáltalán semmi céljuk nincsen azonkívül, hogy halomra gyilkolják a szerencsétlen kisváros lakóit. És nem úgy néz ki, hogy ebben nagy változások lesznek, elvégre a következő részben a hősök is megérkeznek, és jöhet a végső összecsapás. Apropó, hősök és végső összecsapás. Remélem, Millarnak van valami a tarsolyában azonkívül, hogy a jófiúk megérkeznek, és egy hosszú csatában péppé verik a rosszfiúkat – az ugyanis kellemetlenül klisés és ötlettelen megoldás volna ehhez a minihez. De ezek csak apró aggodalmak, amiknek talán alapjuk sincs, ami viszont biztos, hogy a Marvel 1985 eddig igencsak szépen alakul.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6