Heti Marvel 08/33-34


34. hét

Amazing Spider-Man 568: New Ways to Die! A Pókember-képregény, amire hónapok óta szkeptikusan, mégis reménykedve vártunk, mint a talán utolsó szalmaszálra, ami kedvenc hálószövőnket kikaparhatja abból a változó mélységű ganéból, amiben tavaly év vége óta fürdik. És tudjátok mit? Úgy tűnik, hogy talán megérte várni, bizony. Az első rész (immár – végre valahára – a Brand New Day felirat nélkül) legalábbis felettébb biztató, és azt kell mondjam, hogy apró hibái ellenére ősidők óta nem olvastam ilyen jó Pókembert. Ami az említett apró hibákat illeti: nem tudom, mi szükség van Peter életének három oldalra rúgó összefoglalására a füzet elején. Minthogy semmi újat nem mond, nincs sok értelme, egy egyszerű recap page sokkal célravezetőbb lett volna. Azt sem egészen értem, hogy lehet, hogy hősünk a DB-től való kényszerű távozása után bejárta a város összes újságját, amelyek mindegyikén rácsapták az ajtót, viszont pont a Frontline nem jutott eszébe, ahol pedig több volt kollégája (Robbie és Ben) is landolt, miután hasonlóan jártak. És ha már Bennettnél tartunk, ő meg most éppen a háttérben összeesküvő, nagy hatalommal bíró, veszélyes alak, nem a félidióta poénforrás – reméljük, hogy most már ilyen is marad. Mást azonban nem tudok felhozni az 568. szám ellen. Végre úgy tűnik, Slott nekiáll összefogni a BND-ben elindított szálakat, és próbál eljutni velük valahova, ráadásul úgy, hogy hősünk végre visszatér a Marvel Univerzum berkeibe: megjelenik Norman és a Thunderbolts (ó, yeah!), mint már említettem, képbe kerül a Frontline, és szerepe van May néni hajléktalanszállójának is. De a legjobb, hogy Slott megteszi azt, amit már rég meg kellett volna tenni, és olyannak állítja be Guggenheim fárasztó kreálmányát, Menace-t, amilyen: röhejesnek. Plusz az elvileg rákban haldokló Eddie Brockot is sikerül egészen szépen visszahoznia a pókkontinuitásba. Ja, és közben az egész feszesen, izgalmasan, érdekesen, humorosan, egyszóval jól van megírva. Ami a rajzot illeti, az John Romita Jr. keze munkája, aki finoman szólva nem tartozik a kedvenceim közé, de nyers, szögletes vonásai most egészen szimpatikusak – talán a kihúzónak, Klaus Jansonnak is köszönhetően. Ó, és nem, nem arról van szó, hogy sok pocsék Pókember után már egy közepes sztori is jónak tűnik, nem. A New Days to Day első részét direkt emiatt kétszer is elolvastam, és másodszor is roppant élvezetes volt, szóval nincs mese, ez egyszerűen egy piszkosul jó Pók-füzet. Szót kell viszont még ejteni a végén helyet kapott tízoldalas Mark Waid-képregényről is, ami egy háttértörténet mesél el Eddie Brockról, és a rákból való kigyógyulásáról: ez is ügyesen megírt, és az általában igen statikus képeket szülő Adi Granov hangulatos rajzai is messze az átlag fölé emelkednek. Ajvé! Úgy látszik, végre tartunk valahová! Persze a One More Day messze nincs megbocsátva, és még mindig nem tudjuk, miért is volt rá szükség, de talán ideje ezt magunk mögött hagyni, és élvezni egy igazán remek képregényt.

Captain America 41: Egyetlen hónap választ el minket Ed Brubaker kiváló sorozatának fináléjától (bár ha őszinték vagyunk magunkkal, akkor be kell látnunk, hogy bármily színvonalasak voltak is az utóbbi számok, azért annyira nem, mint mondjuk még egy évvel korábban), így aztán az utolsóelőtti részről nincs is sok írnivaló. A végjáték előtt még kapunk egy-két nem várt fordulatot (pl. Faustus árulása), fókuszba kerül a Vörös Koponya és Lukin régóta nem említett eggyé válása, és egyszerre két helyszínen is elszabadul a pokol: a rosszfiúk bázisán és az elnökválasztási kampány vitafórumán. A sztori gyors sodrású, intelligens, akciódús, Brubaker jól fonja a párhuzamosan futó cselekmények szálait – csak arra vagyok kíváncsi, hogy az utolsó részre tud-e valami nagyot robbantani, mert valljuk be: több mint negyven résznyi felvezetést, egy gondosan, aprólékosan, lassan kidolgozott történetet nem lehet lezárni egy egyszerű csihipuhival. És ugye itt van nekünk Bucky, az új Amerika Kapitány, aki az utolsó oldal tanulsága szerint mintha máris belenőtt volna elődje és barátja, Steve lábnyomába. De minthogy Brubaker korábban nagy hangsúlyt helyezett a két Kapitány közti, erkölcsökben, módszerekben, gondolkodásmódban és főleg, szimbólumként való funkciójukban megnyilvánuló különbségekre, nem lenne szerencsés, ha egyszer csak a sztorifolyam fináléjára ezeket a különbségeket megszüntetné. Eleve, egyáltalán nem biztos, hogy meg kell szüntetni őket, de még ha ez is a célja, nem ártana egy kicsit hosszabb kifutási idő, elvégre ez még csak a nyolcadik szám, amiben Bucky a csillagos-sávos ruhát viseli magán. Nade hagyjuk a remélhetőleg amúgyis alaptalan aggodalmakat, a lényeg, hogy a sztori még mindig kiválóan működik, és az Epting-D’armata rajzoló-színező páros is, akárcsak korábban, kitett magáért. Csak azt a Marvel Apes-et előrejelző, szörnyű, majmos variant covert tudnám feledni…

Foolkiller: White Angels 2: Greg Hurwitz nagyon szeretett volna írni egy véres, kőkemény bűnügyi képregényt a Megtorlóról, de a karakter Garth Ennis kezei alatt volt, így figyelme és tolla jobb híján az annak idején egy itthon is megjelent Pókember történetben is szerepet kapott Tisztogató (Foolkiller) új verziója felé fordult. Tavaly le is vezényelt egy pofás, ötrészes minisorozatot a figura főszereplésével, és bár időközben a Megtorlót is átvehette Ennistől (épp ezzel a héttel kezdődően), úgy döntött, az idiótákat önkényesen és művészként gyilkolászó fickóról sem mond le. Így aztán múlt hónapban egy második minit kezdett el róla a Marvel MAX imprintjének keretein belül, és egy dolgot leszámítva az éppolyan élvezetesnek tűnik, mint elődje volt. Az az egy dolog pedig az, hogy ez az új Tisztogató nem más, mint egy Megtorló-klón. Tragikus események hatására dönt úgy, hogy – igen fifikás módon – lemészárolja azokat, akik ostobán élik életüket, de minthogy támadásai kizárólag bűnözőkre korlátozódnak, a sorozat elveszti azt a groteszk, szatirikus élt, ami akkor lenne meg benne, ha emberünk valóban nekiállna lenyakazni idióta, de ártatlan embereket is. Ám úgy látszik, Hurwitz túlságosan nagy Megtorló-lázban ég, és persze az is lehet, hogy egy hétköznapi embereket kivégző főhős még egy felnőtteknek szóló MAX címbe sem férne bele. Töméntelen, még Ennisen is (!!!) túltevő, különösen perverz és brutális, kar-, láb- és fejlevágásokkal, bélkiontásokkal fűszerezett halálnemek viszont annál inkább beleférnek. A jelenlegi sztoriban a Mike Trace polgári nevet viselő Tisztogató fanatikus fajgyűlölők ellen veszi fel a harcot, akik többek közt a mexikói határon illegális bevándorlók lelövésével szórakoztatják magukat. Hurwitz nem sokat tököl a történettel, akárcsak a korábbi miniben, itt sincsenek nagy fordulatok, szaftos mellékszálak, a hangsúly egyszerűen a jól felépített, gusztusos és bőséges gore-on van – akinek tehát a gyomra nehezen veszi be az öncélú és – szerencsére – már-már abszurdba hajló brutalitást, az jobban teszi, ha távol tartja magát ettől a képregénytől. Akinek viszont nincsenek ilyen gondjai, az jól fog szórakozni: Hurwitznak remek érzéke van egy pofátlanul egyszerű sztori felépítéséhez, a hangulatteremtéshez és a vérontáshoz, Paul Azaceta durva vonásai pedig kiválóan szolgálják az író stílusát. Kár a túlságosan megtorlós koncepcióért, micsoda dühös szatíra lehetett volna ebből… mondjuk Ennis kezei alatt…? De ha ezt megbocsátjuk Hurwitznak, akkor a Foolkillert egy igazi bűnös élvezetként könyvelhetjük. Trashrajongóknak kifejezetten ajánlott.

Guardians of the Galaxy 4: Itt az Abnett-Lanning duó, ami lassan olyan megbízható lesz, mint Peter David: vegyük akár ezt, akár a korábban indult, Nova című sorozatukat, egyszerűen képtelenek hibázni. Fantáziadús, ötletes, látványos, fordulatos és izgalmas űroperáik kifejezetten üdítően hatnak a sok, New York belvárosában rohangászó szuperhősök történetei közt. Most pedig a galaxis védelmezőit is eléri a Skrull invázió. Miközben a csapat még Major Victor ittlétének okaiban és körülményeiben sem biztos, Knowhere-ben történik egy jókora robbanás, és a füst eloszlása után az áldozatok közt három skrull hullát is találnak. A bizalmatlanság persze – a józan hangok ellenére – azonnal csírázni kezd, és nem csak viták, hanem némi idegengyűlölet formájában is. A jó érzékkel megírt dialógusok az egész Secret Invasion lényegének, vagyis a paranoia témájának egyik legnagyszerűbb példáját hozzák az egész crossoveren belül, a két intelligens állat, Cosmo és Rocket Racoon közti nézeteltérés és ellenségeskedés érzékeltetése pedig egyrészt igencsak vicces, másrészt a sztorinak köszönhetően valahogy vészjósló és komoly is – aminek elérése pedig ilyen könnyen röhejessé válható karakterekkel nem lehet kismiska. A központi szál szerint egyébként Knowhere tanácsa félig-meddig a náluk meghívás nélkül megtelepedett csapat ellen fordul, vagyis a bizalmatlanság a hősök körén kívül is felüti a fejét – de a leglényegesebb momentum talán Star-Lord és Mantis piszkos kis titkának lelepleződése a védelmezők tagjainak összetoborzásával kapcsolatban – méghozzá a „badass” Drax füle hallatára, aminek az utolsó (igen dögös és szöveg nélküli, mégis beszédes) oldal tanulsága szerint alaposan meglesz a böjtje a későbbiekben. Szóval ez megint jó irányba halad, a legjobb irányba ahhoz, hogy egy újabb beszerzendő Secret Invasion tie-in váljon belőle. És persze a rajzokkal is minden rendben van, akárcsak eddig. Paul Pelletier munkájának nem csak részletgazdagsága, hangulata, itt-ott kicsit hektikus, mégis lendületes panelelrendezése miatt örülhetünk, hanem az arcokhoz való érzéke miatt is. Aki képes hiteles érzelmeket csalni egy beszélő mosómedve képére, az minden dicséretet megérdemel – márpedig Pelletier képes, tessék csak szépen megnézni azt a pillantást, amit az utóbbi idők egyik legérdekesebb karaktere Cosmo felé küld a 18. oldalon. Jövő héten pedig már az Abnett-Lanning duó másik képregénye, a Nova is vendégül látja a skrull inváziót – és az eddigiek alapján bátran kijelenthetjük, hogy minden bizonnyal az is fantasztikus kis móka lesz.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6