Heti Marvel 08/29

Punisher 59: Már csak egyetlen hónap, és öt év után kénytelenek vagyunk búcsút venni Garth Ennsitől. Utolsó Megtorló sztorija – most már bizton állíthatjuk, hiszen egyetlen rész van hátra – meglepően csendes, nyugodt, és egy szál akciót leszámítva vastagon dialógusokra épül. Igen, még mindig nincs egyetlen szál hullánk sem. Namost teljes egészében vevő voltam a dologra, de így a vége felé már kezd kicsit aggasztani, ugyanis egy hosszú, vérgőzös sorozathoz képest ez a lezárás így kissé stílustalannak tűnik. Egyelőre ott tartunk, hogy van ötrésznyi kombinálásunk és párbeszédünk arról, hogyan és miért kell kiiktatni Franket néhány tetű tábornok nyugdíjának megtartása érdekében, és szó se róla, mindegyik rész nagyszerűen működik, de kezdenek kétségeim támadni afelől, hogy ez egy egybefüggő, hatrészes sztoriként valóban egy hatásos, ütős befejezés lesz. És ott vannak még a képregénybe ágyazott prózai részek is a karakter vietnámi ténykedéséről, amit Ennis elmesélt már a Bornban – most pedig mások, túlélők, katonák és családtagok szemein keresztül elmeséli újra. Egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy ennek bármiféle köze lesz a tényleges cselekményhez. Kicsit úgy tűnik, mintha Ennis szépen, lassan, okosan akarta volna felvezetni Frank hattyúdalát, aztán észrevétlenül belekényelmesedett a kezdeti tempóba, amiből azóta sem tud kikattanni. A Megtorló mellékszereplővé vált saját sorozatában: azt leszámítva, hogy baseball ütővel megkínált pár kommandóst, vagy nem is volt képen, vagy passzivitásba kényszerült. Persze az is igaz, hogy a barracudás leszámolás után nehéz volna egy még durvább, még véresebb, még akármilyenebb sztorit írni (igen, még Ennisnek is), és az is, hogy a dialógusok továbbra is nagyszerűek – vagyis működik ez, nagyon is jól, csak elsősorban nem úgy, mint egy sorozat lezárása. Valami nagyot kell durrantania Ennisnek az utolsó részben.

X-Factor 33: Kezdődik Peter David X-Factor – She-Hulk crossovere, ami egyben egy Secret Invasion tie-in is. És… atyavilág! Larry Stroman rajzoló visszatér a sorozathoz, amin még a ’90-es években dolgozott együtt Daviddel. Nem mondhatnám, hogy nagyon hiányzott. A háttér fogalmát nem ismeri, vonásai borzalmasan elnagyoltak, arcai rettenetesek, a karakterek valami hihetetlenül ellenszenvesekké válnak, és még azzal is nehezemre esik védeni őt, hogy legalább valami egyediség szorult beléjük – mert ez a stílus ’90-es években még elment, de egy mai képregényben egyenesen kiábrándító (próbálom visszafogni magam, és nem használni a ’ronda’ szót, pedig…). És sajnos nem „beugró” rajzolóról van szó, ha minden igaz, Stroman marad egy ideig. Szóval a külsőn túl kell tenni magunkat, de ha ez sikerült, akkor nyugodtan élvezhetjük azt a minőséget, amit Peter Davidtől már oly rég megszokhattunk. Felbukkan egy régi ismerős, Mázlista, méghozzá Darwin társaságában – előbbiről gyorsan kiderül, hogy skrull, aztán feltűnik az X-Factor, melynek tagjai Darwin után nyomoznak az apa megbízásából, majd a helyzetet súlyosbítja Jazinda és Amazon megjelenése is. Úgy tűnik, a szokásos felállásról lesz szó: a hősök egymásnak esnek, majd rájönnek, hogy valójában egy oldalon állnak, és együtt rúgják szét a gazokat. Ez a rész még csak felvezeti az eseményeket, az igazi móka ezután jön – a képregénynek így az a legérdekesebb része, ami az X-Factor és a O.N.E. furcsán hivatalos-nem hivatalos kapcsolatát részletezi. David valószínűleg ezzel fogja kicsit megkavarni az amúgy igen szimplának tűnő történetet. Bevezetésnek jó, meglátjuk, mi lesz belőle – csak azokat a rajzokat tudnám feledni…

X-Force 5: Mutáns hősök a fanatikus, rasszista szekta ellen? Nem. Fanatikus, rasszista szektatagok a fanatikus, rasszista szektatagok ellen. Christopher Yost és Craig Kyle első sztorija, az Angels & Demons furcsa fordulatot vett: hirtelen átváltott a Tisztítók nem különösebben hihető és indokolt belharcába (az eszement tömeggyilkos, Risman, hirtelen úgy dönt, hogy Bastion még neki is sok… hö?). Én meg eljutottam oda, hogy már nem tudom, mit gondoljak erről a sorozatról. Amióta csak indult, hol jó volt, hol nem, hol érdekes ötleteket vetett fel, hol unalomba fulladt, és ami ennél is különösebb, hogy dramaturgiailag kezd egy igazi szerencsétlenségre hasonlítani. Merthogy az első három számban felvezettek egy egyszerű sztorit Rahne-nel és Bastionnal a középpontban, amit csúcsra juttattak a harmadik rész végi „gonoszmustrával” – majd az egészet hagyták a fenébe, és átnyergeltek új mutánsellenségek megteremtésére (ezúttal Angyallal a középpontban), most meg az is mellékessé vált, és nézhetjük, ahogy a Tisztítók egymást irtják, miközben a címszereplők szinte sehol nincsenek. Hova vezet ez az egész? Mi értelme? Kellene, hogy érdekeljen, hogy ezek a durván egydimenziós vallási fanatikusok leölik egymást? Miért is? Frusztráló, hogy egy rakás történetszál lóg a levegőben, és ezekhez az írók még az utolsóelőtti számban is hozzáadnak. Innentől kezdve csak azt tudom elképzelni, hogy a következő történetnek is a Tisztítók lesznek a főgonoszai, de ez nem biztos, hogy jó ötlet. Megfeleltek időről-időre felbukkanó ellenségnek a tini X-ek számára, de túl kidolgozatlanok és unalmasak ahhoz, hogy egy hosszabb lefolyású sztori rosszfiúi legyenek az X-Men aprító különítménye számára. Az lett volna jó, ha ezalatt a hat rész alatt szép, egyenletes konfettiket vágnak belőlük, aztán mennek új szemétládák után. De legalább Clayton Crain brutális képei erőteljesek: az a vérben és levágott fejekben gazdag duplaoldal, amin a Tisztítók cincálják egymást, fantasztikus.

Oldalak: 1 2 3