Heti Marvel 08/21

Divided We Stand 2: A Messiah Complex következményeit mellékszereplők szemszögéből vizsgáló történetfüzér második része az elsőhöz képest meglehetősen csalódást keltő. Míg az előd nem egyszerűen egy-egy karakter jelenlegi állapotát mutatta be, hanem (többnyire) el is indította őket egy új irány felé, vagy legalábbis felvetette a változás lehetőségét, ez a szám inkább csak pillanatképeket közöl a mindennapjaikról, anélkül, hogy akár csak megpróbálna valamilyen koncepció mentén egyről a kettőre jutni. Magik visszatér a Földre, és szembesül az X-birtok romjaival, majd ismét elhatározza, hogy visszaszerzi lelkét és életét – de azt eddig is tudtuk, hogy ez a célja. Plazma Vulkán fogságában sínylődik egy cellában a föld mélyén, és… nos, nem történik vele semmi. Csak úgy ott van, és tudomást szerez Xavier „haláláról”, majd felordít, és lő egy lyukat a falba, mondván, hogy sebaj, a remény akkor is él. Túl azon, hogy ő már nem az X-Men tagja, és semmi köze a Messiah Complexben történtekhez, vagy akár a csapat feloszlásához, ez sem nem érdekes, sem nem előremutató, és a karakterhez sem tesz hozzá semmit. Az Idée Fixe az utóbbi években alaposan elhanyagolt Forge-ra koncentrál, és ebben már van potenciál, de ez sem az igazi: afféle háttértörténet a Cable sorozathoz, amiből már tudjuk, hogy Bishop ellopott tőle egy időgépet és egy műkart, itt pedig azt láthatjuk, hogyan reagál erre Forge. Elveszít egy fontos találmányt – és sebesülésének hála az ötletét is – de aztán újra dolgozni kezd. Itt egy briliáns elme küszködését látjuk egy gondolat megőrzéséért, és ilyen szempontból érdekes, de megintcsak nem tart sehová. Surge és Danielle Moonstar sztorijáról pedig minél kevesebb szó esik, annál jobb. Hét oldalnyi értelmetlen, funkciótlan nyavalygás arról, hogy jaj, de rossz nekünk, X-eknek. A képregény legjobbika Mike Carey története, bár az sem igazán kiemelkedő. Bestia visszatér az X-birtok romjaihoz, hogy bizonyos adatokat megsemmisítsen, másokat megmentsen, és úgy általában, elvarrja a szálakat. Ez egy logikus következménye a csapat feloszlásának, és szépen eljátszik a karakter nosztalgikus érzéseivel és tudós vénájával. Ellenben Martha Johansson (No-Girl) megtalálása kicsit furcsán veszi ki magát. Az iskola elpusztítása óta hagyták szépen ott rohadni a romok alatt, és csak most jutott eszébe valakinek, hogy ugyan kaparják már ki onnan? Ejnye. Összességében sajnos elég összecsapott és fantáziátlan sztorikat kapunk, de egyszeri olvasásra azért megteszi.

Fantastic Four 557: Ki hitte volna? Millar néhány kellemesen bájos és kedves dialógussal éri el, hogy a Fantasztikus Négyes legújabb része végül mégse legyen olyan katasztrofális, bűzölgő hulladék, amilyennek az első 15 oldala alapján tűnik. Mert bizony ennek a képregények a nagyobbik része még WC-papírnak sem menne el. Millar négyrészes sztorija számról számra egyre gyengébb lett, és itt egy olyan mélypontot ér el vele, amilyet talán még egyetlen korábbi művével sem. CAP, a mesterséges alternatív Föld elpusztíthatatlan védelmező robotja röhejesen gyorsan semmisítgeti meg a világ fegyverkészleteit. Már szanaszétverte a Marvel Univerzum összes nagy hősét (akik amúgy csak szó nélkül toporognak a háttérben, látványosan nem csinálnak semmit), de semmi gond, mert érkezik Reed az Anti-Galactusszal. Öööö… mivel? Igen, igen, Anti-Galactusszal. Egy batárnagy robotruhával, ami akkora, mint, a legutóbbi rész óta varázslatos módon kb. triplájára nőtt CAP, és persze az egyetlen, ami megállíthatja. És ezt csak úgy előhúzza a zsebéből egy sztori kellős közepén, minden előzmény nélkül. Ennél pofátlanabb deus ex machinát még életemben nem pipáltam. És mindezt miért? Hogy bármilyen nagy, epikus csata nélkül, egyetlen szál (mellesleg igen kuszán megrajzolt) ütéssel (!) padlóra küldje a csúnya, nagy, fegyverpusztító robotot, ami egyébként totálisan megállíthatatlan és legyőzhetetlen, küldjenek ellene hadsereget, rakétákat vagy egy egész szuperhős-csapatot. Döbbenetes logikai és dramaturgiai katasztrófa. Úgy értem, még Millarhoz képest is. Erre ment el négy rész? Négy rész??? És mikor már nyöszörögve fekszünk a földön, még kapunk egy rúgást a lapockánkba egy kis politikai mellékszáltól, amiről csak remélhetjük, hogy sehová nem vezet, merthogy keresnivalója nincs az F4-ben, az biztos. Szerencsére ezután már érkezik a mentőöv: Reednek és Alyssának van egy egészen korrektül megírt, nagyon szépen végződő jelenete, aztán Reed és Susan ünneplik meg házassági évfordulójukat amolyan tudós-szuperhősös módon. Lenyűgöző, ötletes, megható, és nem utolsósorban igazán hangulatos. Hozzáteszem, nem Hitch-nek köszönhetően, ugyanis most nem a legjobb formáját hozza: az arcok általában elnagyoltak, sőt, egy-két panelen kifejezetten irritálóak. És a végén, amikor megjelenik Doom, hogy feldobja a labdát a következő sztorihoz, a pár pozitívum ellenére még mindig erős fájdalmakkal jár ennek a résznek a megemésztése. És Millarnak még egy éve van az F4-nél. Ha ez így megy tovább, hosszú szenvedésnek nézünk elébe.

Incredible Hercules 117: Az emberek istenei a skrullokéi ellen! Ahelyett, hogy Pak a New York-i csetepatéba vonná be Herculest, ebben a Secret Invasion tie-inben nagyon helyesen a crossover egy másik, Bendis által érintetlenül hagyott aspektusára koncentrál. Az ötlet kiváló, és (bár Bendis azt mondta, a sztori megértéséhez csak a főmini és az Avengers-képregények lesznek igazán szükségesek) talán hozzáad majd valami pluszt a Földet lerohanó skrullok vallási szempontjaihoz (hacsak nem egy nagy humbug az egész, mert az utolsó oldal kicsit mintha efelé kacsintana). De egyébként az ígéretes ötlet ellenére ez a rész még csak afféle csapat összetoborzás, és lényegében nem sok történik benne. A címszereplő nővére, Athena összehívja az isteneket, és minden csoport (északi, keleti és déli istenek) kiválaszt egy harcost, akiket majd Hercules vezet csatába – ezek aztán szép sorban előlépnek, elmondják kicsodák, milyen tökösek, erősek és mekkora nagylegények, aztán megindulnak a háborúba, hogy pont lecsússzanak a bolygóra érkező skrull invázióról. De előtte – jó, okos, prioritásokat szem előtt tartó, bölcs istenekként – még bunyóznak egyet egymással régi sérelmek miatt, az apokalipszis árnyékában. Szerencsére attól még, hogy nem történik sok (sőt, majdnem semmi), ez a szám is egészen élvezetes, mert Pak jó szokáshoz híven szolgál szórakoztató pillanatokkal, mint például a God-Eater megjelenése (említésre kerül az egy hónappal ezelőtti Hulk vs. Hercules one-shot is, vagyis lehet, hogy mégiscsak volt valami konkrét célja?), vagy Hercules, aki kételkedik vezetői képességeiben, de nem a más hősöktől megszokott önmarcangolással fejezi ki, hanem egy kamion szétrúgásával. Ellenben Amadeus Cho szerepe nagyjából négyoldalankénti egy megjegyzésre redukálódott, bár a képregény végén elhangzik valami, ami a jelek szerint szerencsére nagyon is fontossá teszi majd személyét az elkövetkező részékben.

Facebook Hozzászólások