Heti Marvel 08/21

Egy hónapja még azt mondtam volna, hogy sűrű hetünk van, de az utóbbi két hét után 9 darab képregény már nem is számít olyan kiemelkedőnek. Mindenesetre a heti kínálat a színvonalat tekintve már kicsit vegyesebb képet mutat, mint azt mostanában megszokhattuk: a rövid X-Men sztorikat kínáló Divided We Stand második része kicsit csalódásnak bizonyul, Ed Brubaker Amerika Kapitánya is csak takaréklángon ég, Mark Millar pedig a totális katasztrófa felé tart a Fantasztikus Négyessel – sztori és minőség szempontjából egyaránt. Cserébe viszont Brian Michael Bendis szállítja az eddigi legütősebb Secret Invasion tie-int, a Vasember új írót kap, aki első blikkre méltó utódja lehet Knauféknak, az Avengers Initiative olyan jó, mint még soha, és… és… alig tudom leírni, az ujjaim megszokásból nem engedelmeskednek, a word hibát jelez… de hiába, van egy viszonylag korrekt Pókemberünk is Dan Slottól. Ez már önmagában megéri a „továbbra” kattintást, nem igaz?

Amazing Spider-Man 560: Épp akkor, amikor már úgy gondoltam, az aktuális heti Pókembert elintézem egyetlen mondattal, mondjuk valami olyasmivel, hogy szokás szerint fos, szóval, épp akkor, Slott végre mutat valamit. Na nem mintha a paparazzis sztori középső része valóban jó lenne, egyszerűen csak megüti a átlagos színvonalat, ami Wells majás sztoriját leszámítva a One More Day óta nem volt jellemző a sorozatra. Tehát a Paparazzi második része. A sztoriban nincs semmi különös, pontosan az történik, amire számítani lehetett: Peter képei galibát (egész pontosan: halált) okoznak, feltámad a felelősségtudata és a lelkiismerete, és kijelöli magát testőrnek a következő potenciális áldozat mellé – merthogy egy titokzatos, szuperképességekkel rendelkező lány öldösi megszállottan imádott világhírű színészének rosszakaróit. Végre helyén van a Pókember-hangulat, a Brand New Day óta egyre bosszantóbb történetelemek és karakterek sehol sincsenek, és még a főszereplő harc közbeni beszólásai is egészen kellemesre sikeredtek. Persze azért vannak gondok: a paparazzis téma továbbra sem passzol a sorozatba, ráadásul az egész igen kiszámítható, Jamesonnal megint nem történik semmi, azonkívül, hogy pár panelen szokása szerint dühöng valamin, Dexter Bennett átlényegülése idióta újságtulajdonosból egy háttérből manipuláló gazemberré pedig különösen rossz húzás (már csak az kéne, hogy kiderüljön, ő Menace), de a lényeg akkor is az, hogy az 560-ik rész olvasható, helyenként még kifejezetten szórakoztató is. Ráadásul végre újra felbukkan Mary Jane. Ha az írók nem vigyáznak, még a végén tényleg elkezdenek tartani valahová ezek a történetek. Bár nyilvánvalóan korai még ezt egy javuló tendencia jeleként értelmezni, mert már statisztikailag is itt volta az ideje, hogy Slott előálljon valamivel, ami nincs tele kínos pillanatokkal – de azért hátha… reménykedni szabad. Még akkor is, ha a rajz továbbra is pocsék.

Avengers Initative 13: Az előző részben az első csapat elvégezte a hősiskolát, úgyhogy most itt az ideje megismerni az új zöldfülűeket. Legfőbb ideje! Az Avengers Initative mintha az utóbbi részekkel kezdett volna kifulladni, de most egészen új erőre kapott. Hat új karakterünk van (ami nagy megkönnyebbülés a kb. 15-öt mozgatott előző sztorihoz képest), és már a bázisra érkezésük nyitójelenete is frappáns, ötletes és humoros. A sebezhetetlen, kövérkés Boulder (kódnevén Emery Schaub) különösen frenetikusan jó figura, még akkor is, ha képessége, és annak ellenére is nyilvánvaló hasznavehetetlensége erősen emlékeztet Straczynski Rising Starsának először meggyilkolt szereplőjére – de Gage itt őt helyezi a középpontba, így jobban el tud játszani az ezekben rejlő lehetőségekkel. Kifejezetten vicces és ötletes, ahogy társai sem tudják megfegyelmezni, és még a nagy, rossz kiképző, Taskmster sem tud mit kezdeni vele. Kár, hogy a képregény végén távozik is a csapatból – igaz, képességeiből adódóan valóban nehéz huzamosabb ideig kreatívan használni őt egy szuperhős-képregényben (mert bár sebezhetetlen, nem gyors, nem repül, és nem is erős – és sajátos szervezetének köszönhetően nem is tudják azzá tenni), mégis remélem, hogy visszatér még valahogy. A többi karakterben is van potenciál (nem egy közülük csak a sitt elkerülése érdekében csatlakozott az Initative-hez, ami kicsit Piszkos 12-jellegűvé teheti a sztorit), és bár itt még csak asszisztálnak Boulder magánszámához, nem kétlem, hogy Gage a következőkben majd részletesebben foglalkozik velük. Ez a rész egyébként azért is olyan különösen élvezetes, mert kellemes kis szünetet nyújt a sokkal komorabb, harcokkal, súlyos sérülésekkel és halálesetekkel igencsak terhelt korábbi sztorikhoz képest. Nem árt néha egy kicsit könnyedebb, emelkedettebb hangulat, főleg egy kiképzés előtt álló, következő generációs hősökkel foglalkozó képregény esetében. Kicsit sem bánnám, ha Gage a továbbiakban is ehhez tartaná magát.

Captain America 38: Mindenki megnyugodhat. Steve Rogers nem tért vissza halottaiból, nem bukkan fel eddig titkos ikertestvére, és még csak nem is klónozták. A The Man Who Bought America második részében Brubaker fellebbenti a fátylat az új „Amerika Kapitány” kilétéről, és a rejtély megoldása oly egyszerű és kézenfekvő, hogy kész csoda, hogy nem gondolt rá senki. Persze a Marvelről van szó, így ilyen esetekben mindenki a fogát csikorgatja, és újjászületéstől meg „igazából nem is halt meg”-féle megoldásoktól retteg… de nem, mégsem itt nem a Marvelről van szó. Itt Brubakerről van szó. Ebből pedig általában csak jó dolgok következnek, de ennek ellenére, az új Kapitány kilétét leszámítva ez a rész kicsit egyhelyben toporgásnak tűnik. Bucky és a Sólyom lecsapnak Arnim Zolára, és itt kapunk egy egészen pofás (bár kivételesen jónak korántsem mondható) akciójelenetet, ami viszont úgy tűnik, nem nagyon vezet sehová: a rosszfiú elmenekül, a jófiúk ugyanott tartanak, ahol előtte. Közben a Vörös Koponya embere megindul az elnöki választáson, amiről beszél pár panel erejéig Faustussal. Nagy jelentősége ennek sincs. Mi akar ez itt lenni, kérem, kitöltő epizód? Ejnye, ejnye, Brubakertől és Amerika Kapitány sorozatától nem ezt várjuk, nem ehhez szoktunk. Még szerencse, hogy az író a semmit is egészen jól el tudja adni, bár ebben nagy szerepe van az Epting-D’Armata rajzoló-színező duónak, az ugyanis szokásához híven gyönyörű munkát végzett. És hozzá kell tenni azt is, hogy valószínűleg egy gyűjteményes kötetben ez a rész sem tűnik majd kitöltőnek, vagy feleslegesnek, szóval aligha van miért aggódni. Főleg, hogy a következő szám már csak a címlapjából ítélve is nagyot fog szólni. Úgyhogy, bár ez most „csak” egy kellemes olvasmány, és nem több, de joggal remélhetjük, hogy Brubaker rövidesen újra csúcssebességbe kapcsol. Máshogy nem is lehet írni két Amerika Kapitány küzdelméről…

Oldalak: 1 2 3