Heti Marvel 08/19

Invincible Iron Man 1: A vas még forró, a Marvel pedig üti is rendesen. A héten egy új mini- és egy új ongoing sorozat indul Vasemberrel – utóbbival a kiadó egyértelműen a film nézőit akarja megfogni, a kérdés csak az, hogy vajon tényleg szüksége van erre a világnak? Egyáltalán elbír ez a karakter ennyit? Korai bármit mondani, de nem csodálkoznék, ha idővel valamelyik széria eltűnne a süllyesztőben, színvonaltól függetlenül. Pedig a színvonallal itt sincs semmi probléma, ami nem meglepő, hisz az új sorozatot Matt Fraction indítja útjára, aki épp a múlt héten hagyott állva mindenkit a Marvelnél az új Thor-sztorival. Az Invincible Iron Man kicsit háttérbe szorítja a mostanában futó sorozatokban látott diktatorikus, mindent a kezeiben tartó, világrendőr Vasembert, és visszakanyarodik a playboy szuperhőshöz, aki nem veti meg a vad bulikat, és a még vadabb éjszakákat– plusz visszatér Pepper is. Vagyis ez a sorozat egy kicsit más oldalát mutatja be a karakternek, mint a Knauf fivérek (egyébként kiváló) képregényei, és ha lesz létjogosultsága két, egymással párhuzamosan futó Vasembernek, az ennek lesz köszönhető. A sztori középpontjában az író The Order című, múlt héten véget ért sorozatában megismert gonosz, Ezekiel Stane (Obadiah, az Iron Monger fia) áll, aki tökéletes XXI. századi ellensége Tonynak: egy kegyetlen, intelligens ifjú titán, aki úgy néz ki, a fejlesztések terén egy-két lépéssel hősünk előtt jár, így váltva valóra annak rémálmát a posztmodern technológia rossz kezekbe kerüléséről. Vagyis Fraction fantasztikusan írja Tonyt, legjellemzőbb tulajdonságai mentén szövi a konfliktus szálait, ott csap le a technokrata és futurista karakterre, ahol az vélhetően a legjobban fáj neki. Esszenciális, kicsit a régebbi időket idéző Vasember-történetre számíthatunk – roppant ígéretes kezdet, aminek erényeit Salvador Larroca hatásos, markáns rajzai is erősítik. Csak így tovább.

Iron Man: Viva Las Vegas 1: És itt az imént említett új Vasember-mini, amit a mozifilm rendezője, John Favreau írt – mit mondjak, a filmmel jobb munkát végzett. Az első rész felvezeti a konfliktust, ami majd egy régészeti leletként előásott arany sárkány körül fog bonyolódni. Az egyelőre nem világos, hogy mindehhez miért pont Tony Stark karakterének kell, hogy köze legyen – egy ongoing sorozat egy-egy sztorijában nem baj, ha a főszereplő rá nem jellemző ellenségekkel is megküzd, de egy minit felesleges ilyenért elkészíteni, az szóljon szigorúan az illető hőshöz kapcsolható fenyegetésekről (bár még egyáltalán nem kizárt, hogy majd kiderül, egy Vasember-gonosz áll a háttérben). Ebben a részben még csak egyetlen rövid akciójelenet van, méghozzá egy unalmas és érdektelen közjáték egy öngyilkos merénylővel Stark repülőgépén, aminek végkimenetele humoros ürügyként kíván szolgálni arra, hogy a főszereplő miért vesz ki pár nap szabadságot Las Vegasban, ahol félelmetesen felszínes és ötlettelenül megírt szövegekkel szedi fel a szeme elé kerülő nőket. Egyébként a mini egyértelműen nem része a Marvel fő kontinuitásának, úgyhogy legalább nem kell azon törni majd a fejünket, hogy ez mégis hogy a fenébe fog passzolni Stark tucatnyi másik, már így is összeegyeztethetetlen kalandjához. Ami Avi Granov rajzait illeti… már az Extremisben végzett munkájától sem estem különösebben hasra, és bármennyire dicsérik fotorealisztikus képeit, egyre nyilvánvalóbb, hogy stílusa nem passzol egy szuperhős-képregényhez. Túl steril, monoton és hideg, és bármily valósághű, a stilizálás totális mellőzése ebben a zsánerben megbosszulja magát.

Logan 3: Brian K. Vaughan és Eduardo Risso minijének utolsó része érkezik a héten, és összességében azt kell mondanom, elképesztő, milyen arcátlanul vékonyka sztorit nyújtottak el az alkotók három rész erejéig. Rozsomák visszatér Hiroshimába, hogy leszámoljon egy régi mutáns ellenségével, aki lángoló csontvázként támad rá, és közben kapunk pár visszatekintést a második világháború lezárását eredményező bombázásnak a szereplőkkel kapcsolatos körülményeiről. Ráadásul, tekintve, hogy ebben a részben kiderül, Logan nem is tudta, hogy egykori ellensége még él, az sem teljesen világos, miért tért egyáltalán vissza a katasztrófa helyszínére. Ó, és ami az öngyógyító képességét illeti, az kicsit megint túlságosan hatékony (kitépett szívvel is tovább kaszabol), azzal pedig vészesen tele van már a tököm, hogy Rozsomák halálközeli élménye folyton valami régi, elhunyt szeretővel való találkozásban csúcsosodik ki – az ilyesmi nagyjából 10 éve elcsépeltté vált. De mint a legutóbbi résznél, most is azzal kell folytatnom: „csakhogy”… Vaughan szenzációs atmoszférát teremt, az erőteljes, emlékezetes sorokkal teli narráció („Arra is emlékszem, hogy néz ki egy gombafelhő belülről.”) a gyenge sztori, és az abban lévő lyukak ellenére is vasmarokkal ragadja meg az olvasó figyelmét, a végső leszámolás véres, intenzív és kegyetlen, Eduardo Risso képei pedig, bár bajosan illenek bele a szuperhős-képregények skatulyájába, sajátosan komor, nyers és durva hangulattal járulnak hozzá ahhoz, hogy végül a mérleg nyelve határozottan a pozitív oldal felé billenjen. A befejezés különösen jól sikerült: Vaughan legfeljebb utal rá, hogy mi lehet Logan válasza a „túlvilágon” neki feltett kérdésre, és amíg az olvasó eldönti magában, gyönyörködhet Risso csodálatos záróképében.

Oldalak: 1 2 3 4