Heti Marvel 08/18

Hét plusz egy képregényünk van a héten – volt már több és kevesebb is, viszont minőségre szerencsére alig lehet panaszunk: a Secret Invasionben végre betekinthetünk a másik oldal, vagyis a skrullok motivációiba, és megtudhatjuk azt is, hogyan kezdődött a beszivárgás (és van egy nagy skrull-leleplezésünk is!). Xavier professzor új utakon indul el az X-Men: Legacy lapjain, mozgalmas véget ér Matt Fraction és Ed Brubaker egzotikus sztorija az Immortal Iron Fistben, van egy roppant színvonalas Fenegyerek különszámunk, végeznek az Avengers: The Initiative első hősnövendékei, de a lényeg… A lényeg, hogy Fraction eget-földet megrenget új, háromrészes Thor-minijének első, szenzációsan jól sikerült felvonásával. Istenek! Óriások! Mítoszok! Ármány! Vér! Csaták! Az év egyik legjobb Marvel-képregénye!

X-Force 3: Rozsomák árnyékok közt lopakodó titkos csapata megszökött a múlt heti összefoglalóból, úgyhogy jobb híján most kerítek rá sort. Az X-Force végre kiszabadítja Rahne-t, méghozzá minden konfrontáció nélkül – egyelőre nem is egészen világos, hogy ellenségeik miért hagyták magára és életben, de egy Bastionnal folytatott dialógus arra enged következtetni, hogy ennek komoly jelentősége lesz a jövőben, a robot és a Purifers eltérő céljait illetően. Ezt leszámítva nem sok minden történik. Bastion összeszedi az X-Men egy rakás régi, mutánsgyilkos ellenségét – köztük hullákat is, akiket Magus egy ivadékának segítségével életre kelt a transmode vírussal. Kicsit kezd fárasztó lenni, hogy minden rész újabb és újabb gonoszok bevezetésével ér véget, főleg, hogy a sztori felénél járunk, és abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet visszahozni olyan régóta halott karaktereket, mint Graydon Creed, Camaron Hodge, vagy főleg Bolivar Trask. A szükség esetén kínzásra és gyilkosságra is hajlandó X-Force létezésének egyik fő oka épp az lenne, hogy megtehetik azt, mit az X-Men nem: kinyírhatják ellenségeiket. De ahelyett, hogy Yost és Kyle csökkentené kicsit a meglévő gonoszok számát, inkább előás a föld alól régieket is. Na de remélhetőleg most már mindkét oldalon teljes a létszám, és innentől ténylegesen elmozdul a cselekmény a tervezgetés és előkészítés szintjéről, ami üdvös lenne, mert egyébként a karaktereit jól használó, roppant hangulatos képregény ez – köszönhetően persze nem kis részt Clayton Crain sajátos stílusú rajzaink.

X-Men: Legacy 210: Mióta Küklopsz elküldte Bestiát, hogy keresse meg a Messiah Complex fináléját követően eltűnt Xaviert (az elvileg feloszlott csapat tagjai azóta látványosan nem beszéltek mentorukról), most először jön létre valamiféle kapcsolat a képregényekben a professzor és az X-Men egy tagja közt. Emma Frost érzi meg roppant telepatikus küzdelmét Exodussal… aki veresége után közli, hogy ja, bocs, én nem is akartam harcolni veled. Hm, érdekes, de semmi gond, Carey jól játssza ki ezeket a jeleneteket, hisz itt nem egy egyszerű csatáról van szó, hanem a sorozat új koncepciójának megfelelően a professzor múltbeli döntéseinek és tévedéseinek kényelmetlen számbavételéről. Megidézésre kerülnek a hazugságai, a fia, David, a Genoshában lemészárolt 16 millió mutáns, a Holdon önmagát feláldozott Jean Grey, a Krakoa elleni küzdelemben elesett Sway, és egyáltalán, minden fontos karakter, aki valaha az X-Men tagja volt, és meghalt. Nagyon úgy néz ki, hogy Carey ki akarja mosni a professzort a bűntudatnak és szemétségnek abból a mocsarából, amibe Brubaker és Whedon felváltva nyomták bele, és nem tudom érte hibáztatni. Jó, hogy megmutatták, ő sem feddhetetlen, de az utóbbi években kicsit túlságosan is efelé tolódott a hangsúly, és már épphogy csak az afrikai éhínségért nem tették felelőssé. A befejezés így új és érdekes irányt vesz, főleg a Pokoltűz Klub és Vadóc beexponálásával – utóbbiról Carey elárulta, hogy Gambittal együtt fontos szerepe lesz majd a továbbiakban, úgyhogy kíváncsian várjuk a fejleményeket. Két apró probléma van csak. Egyrészt Emma és Küklopsz felbukkanása sehogy sem akar beleférni abba a fránya kontinuitásba (tekintve, hogy ők most épp hippiöltözékben parádéznak San Francisco utcáin), ami persze nem kéne, hogy a mai viszonyok közt bárkit meglepjen, de legalább a két fő X-cím írója odafigyelhetne egymásra. Másrészt pedig Greg Land flashback-képei nem különülnek el olyan markánsan Scott Eaton rajzaitól, mint mondjuk anno Romita esetében – itt jobb híján a színezők munkája bír csak megkülönböztető jegyekkel.

Avengers: The Initiative 12: Az Initiative kiképzőtábora kitermelte az első pár szuperhőst…. ööö, kb 3 hónappal a létrehozása után? Hiszen Marvel-időben nem telhetett el több a Civil War vége óta. Ilyen szempontból Dan Slott talán kicsit túl gyors tempót diktál, de ettől eltekintve a sorozata többnyire élvezetes. Az Avengers: The Initiative már az elején sem volt egy kimagasló képregény, és nem is látni rá esélyt, hogy belátható időn belül az legyen, de minden szempontból korrekt próbálkozás, hibái ellenére is. Ez a szám is egy afféle vegyesfelvágott, vannak jó és rossz pillanatai egyaránt: az első két oldal például nagyszerű, hangulatos felütést kínál, aztán kapunk egy remek dialógust az izzig-vérig katona Gauntlet kómából való ébredéséről, és Thor Girl ragaszkodásáról a halott Traumához – aki nem sokáig marad halott, mert az egyik panelen hipp-hopp kiugrik a koporsójából (nem vicc), méghozzá egyelőre minden további magyarázat nélkül. És Slott még csak nem is kerít nagy feneket a dolognak. Megtörténik, ‘oszt jó’van. Megtudjuk azt is, hogy az Initiative növendékei közt rejtőző skrull megtagadta saját fajtáját, és ha minden igaz, az emberiség oldalán száll majd harcba a 14. résztől kezdődő Secret Invasion tie-inekben. Az elmúlt számok KIA krízisével kapcsolatban van még egy meghallgatás is Vasember vezetésével, aki össze is akaszkodik a Marvel egyik legrégibb és legirritálóbb kormányzati karakterével, Gyrich-csel. Utóbbi távozása mégis a képregény mélypontja, mert a családdal kapcsolatos megjegyzése, és Sally Floyd arra adott reakciója egy buta paródiába illik inkább, mint ide. Összességében az Avengers: The Initiative olyan képregény, amivel nem veszítesz sokat, ha kihagyod… de nem is bánod meg, ha elolvasod.

Daredevil: Blood of the Tarantula: Nem sok mód kínálkozik arra, hogy egy felejthető B-listás gonosztevőt valaki érdekessé tegyen, de ezek egyike mindenképpen az, hogy úgy intézi, a karakter megelégelje Pókember öklének kellemetlen gyorsaságát, és inkább afféle antihősként próbáljon szerencsét. Elvégre rosszfiúból van elég, de a szokásosan nemes, becsületes és tisztességes hősöknél piszkosabb, durvább és véresebb módszerekkel harcoló jófiúk száma nem rúg túl magasra, pedig az a határ, amin ezek a figurák táncolnak, mindig izgalmas egy jó író kezében. Ande Parks pedig, akinek munkájába a Fenegyerek jelenlegi mestere, Ed Brubaker is besegített, a jelek szerint nagyon is érti a dolgát (a rajz Chris Samnee feladata volt, és szépen helyt is állt, képei passzolnak még a sorozat stílusához is). Ez a one-shot voltaképp folytatása a Fenegyerek tavalyi éves különszámnak, és amellett, hogy kicsit mélyebbre ás a Black Tarantula múltjában, tovább vezeti őt a fejlődés útján is. Az utóbbi időben a karakter gonosztevőből bűneit megbánt fegyenccé vált, abból önbíráskodó antihős lett, aki az összevert drogkereskedőktől elszedett pénzzel fizeti le a zsarukat, most pedig úgy látszik, Parks végül valódi hőst farag belőle (az utolsó, igen markáns panelek legalábbis erre engednek következtetni) – noha addig elég durva szituációkon rugdossa keresztül. Persze nem véletlen, hogy Fenegyerekről eddig nem esett szó: bár a képregény az ő neve alatt fut, csak mellékszereplő benne, aki a közelmúlt sokkjaiból adódó viselkedése miatt nem képes a szokásos morális felsőbbrendűséggel tekinteni a Tarantullára, még akkor sem, amikor az késsel szabdal halálra egy kegyetlen bűnözőt. Nagyszerű pillanat ez, ami úgy árul el rengeteget Matt jelenlegi állapotáról, hogy látszólag egyáltalán nem is róla szól.

Immortal Iron Fist 14: Matt Fraction és Ed Brubaker szép hosszú sztorija a hét város tornájáról befejeződik ezzel a résszel – pontosan olyan színvonalon, amit ettől a remek kis sorozattól az eddigiek alapján elvárhattunk. A fináléban összefutnak a szálak, amiket az írók gondosan el is varrnak, és még arra is gondolnak, hogy egy állítólagos nyolcadik város megemlítésével feldobják a labdát maguknak a következő történethez. K’un-Lunt külső és belső veszély egyaránt fenyegeti, a zsarnoki uralom megdöntésére forradalom készül, a bosszú a Hydra ügynökein keresztül próbál lecsapni hőseinkre, a halhatatlan fegyverek tornája pedig jelentőségét veszíti, és átfordul egy mindent eldöntő miniháborúba, amiben Luke Cage és a Heroes for Hire tagjai is részt vesznek. A hosszú csatajelenet látványos, lendületes és epikus (Iron Fist kontra mágneses vonat!), a Danny apjáról és Orson Randallról szóló flashbackek pedig szép, gondos kört zárnak be a címszereplő eleve elrendelt végzetével kapcsolatban. Jól kitalált, jól megírt, ötletes, nagyszabású… ja, és persze kung-fu is van benne. Az Immortal Iron Fist kitűnő szórakozás, oly elegánsan mossa egybe a harcművészetet a thrillerrel, a kalanddal, az akcióval és a misztikummal, hogy lehetetlen fogást találni rajta. Mindössze azért kár, hogy David Aja nevét már hiába is keressük a rajzolók között: helyét átvette Tonci Zonjic (Clay Mann és Kano besegít), akivel ugyan semmi baj nincs, de nem ártott volna, ha a sztorit nagyjából egy alkotó viszi végig.

New Avengers 40: Elnézve a három fő Secret Invasion címet (a mini és a két Avengers), azt kívánom, bárcsak ne írnának hozzá több tie-int. Bendis ugyanis fantasztikus szerkezetet talált ki a crossovernek: egy sorozat a fő eseményeknek, kettő pedig az azt magyarázó háttérsztoriknak, és ez a képlet annyira szép és kerek, hogy bizony kár tovább bővíteni (khm, higítani). Nade lássuk ezt a konkrét számot, ami teljes egészében a skrulloknak szenteli a figyelmét! A történet középpontjában Veranke hercegnő áll, aki pár régi próféciára hivatkozva elindítja a Föld elleni inváziót, miután Galactus megreggelizte az anyabolygójukat. Vagyis hoppá, emberek! Végre van egy nagyjábóli időpontunk, ameddig Bendis retconálhat. A skrullok világa a Fantasztikus Négyes 257. részében vált csemegévé, az pedig 1983-ban jelent meg. Namost a New Avengers 40-ből kiderül, hogy napra pontosan „pár évvel később” kezdődött meg a beszivárgás, és ha végzünk egy gyors fejszámolást (abból kiindulva, hogy nagyjából négy év felel meg egy évnek a Marvel kontinuitásban), akkor nagyjából a ’90-es évek második felében kezdődhetett az egész hóbevelanc – de inkább később, és ha van egy kis szerencsénk, akkor az egész Bendis marveles tevékenységének elejére lesz tehető. Persze csak ha ő is utánaszámolt… (és valószínűleg nem, mert akkor az SI első részének utolsó oldalai a ’80-as évekbeli hősökkel már nem is számítanának rejtélynek). Egyébként Bendis szépen összeszedi a skrullok motivációit, megerősíti a rejtélyes vallási hátteret is, megmagyarázza, miért nem észlelik őket sem technológiával, sem mágiával, sem telepátiával, sem semmilyen mutáns érzékkel, és egyelőre sikerül a színtiszta logika határán belül tartania azt is, hogy miért épp azokat személyesítik meg, akiket. Külön dicséret illeti az e havi rajzolót Jim Cheungot, aki bámulatos munkát végez a skrullokkal: méltósággal, tisztelettel, karakterisztikával, emberi vonásokkal ruházza fel őket, és ez bőven több, amit elődei elmondhatnak magukról.

New Warriors 11: Ez a sorozat egyre kevésbé meggyőző. Az első pár részben, a csapat összeszedésekor még volt benne spiritusz: vadság, büszkeség sugárzott belőle, na meg az egykor értékekkel teli New Warriors név helyreállítását célzó, makacs, elszánt és lázadó szellemiség. De azóta nem sok dolog történt. Időről-időre harcoltak valakikkel, néhányuknak kételyei támadtak, sokat dumáltak, Jubilee pedig bizonytalankodott Night Trasher kilétét és céljait illetően. Ez akár még érdekes is lehetne (és nem mondom, hogy egy kicsit sem az), de nincs valami izgalmasan és ügyesen kijátszva, és ennek oka leginkább az, hogy a karakterek félelmetesen semmilyenek, és egymással felcserélhetőek. Ráadásul nem csak írói, hanem rajzolói szempontból is: Paco Medina olyan egyenarcokat firkál, hogy rossz rájuk nézni, elég csak felhozni példának Jubilee és egyik társának (és én komolyan meg nem tudom mondani, hogy melyiknek) dialógusát. A történetet tekintve sem járunk túl jól, kapunk többek között egy semmi újat és semmi érdemlegeset nem nyújtó interjút Sofiával, és egy sablonos, buta harcjelenetet egy robottal. Egyébként Grevioux egész láthatóan próbálja mímelni Chris Claremont könnyedségét (ha már a csapat nagyrészt úgyis régi X-tagokból áll…) a rögtönzött hógolyózás jelenetében. Az efféle vidám kis pillanatokat ő mindig képes volt csupa humorral és szívvel felruházni, de itt az egész teljesen érdektelen, és finom mosolyok helyett legfeljebb ásításokat vált ki. Ahogy lassan az egész sorozat.

Thor: Ages of Thunder: Az asgardi istenség újabb bombasztikus kalandja robban a képünk közepébe, aminek köszönhetően Thor megint zsebre vágja az egész heti kínálatot, ahogy tette azt legutóbb. De ezt a Thort most nem Straczynski írta, hanem Matt Fraction (és semmi köze a jelenlegi sorozathoz), viszont közös pont, hogy ő is a karakter mitikus oldalára gyúr rá a szuperhősös helyett. Illetve ő még jobban. A háromrészes, részenként más-más korokban (múlt-jelen-jövő) játszódó trilógia első felvonása abba az időbe kalauzolja el a tátott szájú olvasót, amiben Thor még arrogáns, hideg isten volt (ahogy Fraction fogalmazott: egy nagy rohadék), és Odin még nem kényszerítette rá a Donald Blake-személyiséget. A két normál hosszúságú történetet magában foglaló képregény a ciklusokban ismétlődő norvég mitológia sötét, durva és gyönyörű tablóját tárja elénk, ostoba istenekkel, akik mindig ugyanazokat a hibákat követik el. A sztorik középpontjában elsősorban a hazug, csalárd Loki áll, aki egy-egy gyáva és alattomos alkujával veszélybe sodorja egész Asgardot – a problémát pedig a háttérből rendszerint egyetlen szóval („Aye”) előlépő Thor oldja meg, akinek kalapácsa könnyebben siklik át a fagyóriások agyán, mint kés a vajon. Különösen a második történet érdekes, amiben Loki miatt eltűnik Asgardból az arany almákat szüretelő gyönyörű Idun – mivel ezeket az almákat senki más nem tudja leszedni, és mivel ezek biztosítják az erőt, az életet az istenek számára, az almákból pedig csak Thor gyűjtött tartalékot magának, kész a konfliktus. És Fraction itt fekteti le a későbbi részek alapjait, ahogy az utolsó oldalakon Odin rájön, milyen emberré vált a fia – vagyis az Ages of Thunder egy egészen másfajta Thort mutat nekünk, mint amilyet az utóbbi években láthattunk. Csodálatos, epikus történet ez gyarló istenekkel, gyönyörű nőkkel, hatalmas szörnyekkel és gigászi csatákkal, nameg fantasztikus rajzokkal, amiket Patrick Zirchernek és Khari Evansnak köszönhetünk. Kihagyhatatlan.