Heti Marvel 08/17

A hét kérdése: hol volt Nick Fury a Titkos háború óta? A Secret Invasion egyre több szálon kezd futni, ahogy elmerülünk a félszemű ügynök közelmúltjában – és közben maga a dögös-tökös Ms. Marvel is skrullgyanúba keveredik. De a Marvel más téren is jól teljesít: van egy kellemesen nosztalgikus és egy furcsán humoros First Classünk, Ed Brubaker eddigi talán legerősebb Uncanny X-Menjével, orosz Őrrobotokkal és felmelegített hidegháborúval áll elő, plusz kedvenc asgardi istenünk is újra színre lép J. Michael Straczynski egyre szenzációsabb sorozatában. A képbe csak Jeph Loeb vörös Hulkja rondít bele, de ez még kevés, hogy kedvünket szegje, nem igaz? Ráadásul teljes két hetünk van a legközelebbi rajongószomorító Pókember megjelenéséig. Élvezzük hát ki!

Uncanny X-Men 497: Bár Brubaker a kezdetektől fogva korrekt munkát végez az X-Mennel, mégis, a mai napig adósunk egy olyan történettel, ami színvonalában az Amerika Kapitány és a Fenegyerek sorozatokban való, minden dicséretet kiérdemlő közreműködéséhez mérhető. Eddig ez a rész áll a legközelebb ehhez a színvonalhoz (bár még mindig bőven nem elég közel). Aki szereti a mutánsfranchise klasszikus Claremont-éráját (van olyan, aki nem?) az mind a tíz ujját meg fogja nyalni (kétszer) a jó öreg Árnyék-Rozsomák-Klosszus trió kellemesen ötletes és (Choi remek rajzainak köszönhetően) látványos légi csatája után, amit okvetlenkedő orosz robot Őrökkel folytatnak (mert igen, most már azt is tudjuk, hogy vannak ilyenek). Közben jókat derülhetünk a san franciscoi hippivilágban elmerülő Scott és Emma bájosan csipkelődő dialógusain (Küklopsz összehozása az egykori Fehér királynővel az egyik legjobb karakterközpontú húzás volt az egész X-Men története során – az érdem persze Morrisoné), és most már az is egyre világosabb, hová tart Brubaker ezekkel a sztorikkal. Ha a titokzatos „istennő” kiléte valóban az, amit sokan sejtenek, akkor az utolsó panel house of m-es megjegyzése a két történetszál szép, szolid összetalálkozásának irányába mutat.

X-Men – First Class 11: Furcsa kis rész ez. Komolytalan, poénos, parodisztikus metaképregény a való- és a szuperhős-világ találkozásáról. Néhány „marvel zombi”, akik egy anomáliának köszönhetően a kiadó jövőbeli megjelenéseit kapják kézhez, belekeverednek az X-Men pár tagjának bizarr harcába a Zöld Manóval, Galactusszal és egy rakás egyéb szupergonosszal, akiknek semmi közük egymáshoz, azt leszámítva, hogy mind Pókember halálát akarják – és igen, olvasva ez még furcsább, mint leírva. Persze nagy turpisság az egész, Parker valószínűleg betegre röhögte magát a sztori írása közben – kicsit talán túlságosan is betegre, mert a folyamatos kikacsintgatás nem mindig működik olyan jól, mind kellene, de a kaotikus szituációk, és nem utolsósorban Dragotta kellemesen régimódi rajzai így is szépen lekötik az olvasó figyelmét. Az alkotók egyrészt a nagy képregény-őrültekből, másrészt viszont – és ez a fontosabb – az egész Marvel kontinuitási zűrzavarából űznek gúnyt. És hol is lehetne ennek jobb helye, mint egy sorozatban, ami lehet, hogy része a 616-os kontinuitásnak – de lehet, hogy nem, mert még maga Parker is azt mondta, hogy az olvasók majd szíveskedjenek szépen eldönteni maguknak. Innen nézve pedig a First Class 11-ben egy jó nagy adag önirónia is van. Mindezt persze az írótól már megszokott beszólásokkal és humoros dialógusokkal nyakon öntve kapjuk.

Wolveirne – First Class 2: Elragadó. Voltak kétségeim ennek a sorozatnak a létjogosultságával kapcsolatban, és bár az első rész még csak megrengette, ez már nyomtalanul el is törli azokat. Ahogy az X-Men: First Class, ez is egy nosztalgikusan kellemes hangulatú képregény, tele könnyedséggel, szívvel, lélekkel és humorral. Kitty ezúttal sofőrködésre akarja rávenni Logant egy Káprázat koncert erejéig, de persze nem hajlandó rá – úgyhogy a furmányos tinilány kinyomozza a születésnapját, partit rendez neki, és egy meghitt vacsorát szerelmével Marikóval. Hogy hol a hiba a képben? Tapasztalt olvasók már tudják: abban az időben Kardfogú minden évben felkutatta Rozsomákot a születésnapján, legyen éppen bármely pontján a világnak (ugye emlékszünk még az első Wolverine sorozat szenzációs 10-ik számára, az egykor-zseniális Chris Claremonttól?). Nincs ez másként most sem, csak ezúttal Kitty és Mariko is tűzvonalba kerülnek. A képregény tobzódik a remek ötletekben: a ninja étteremtől kezdve, Rozsomák „megvakításán” át, a küzdelem ügyes lezárásáig minden tökéletesen a helyén van, de persze a legfőbb pozitívum a két főszereplő közti kapcsolat, és azon belül is főleg Kitty karaktere. Van egy-egy roppant humoros, bájos és kedves jelenete X-professzorral és Árnyékkal is, egyébként pedig egyszerre szeretnivaló, okos, bátor és elszánt, ráadásul Di Vito fantasztikus érzékkel jeleníti meg az arcán az érzelmeket. Nagyszerű kikapcsolódás, innentől már kizárólag annyit várhatunk a sorozattól, hogy tartsa a színvonalat (bár ez nem feltétlenül kevés, sőt…)

Hulk 3: Igen, igen, a heti feketeleves… de az első két rész után ez valószínűleg senkit nem lep meg. Bár ez a szám már egészen élvezhető addig a pontig, amíg a címszereplő ténylegesen fel nem bukkan benne – ez viszont már a nyolcadik oldalon megtörténik, ami pont tizenöt oldallal korábban van, mint az elviselhető lenne. Szóval Rick Jonesból A-Bomb lett, akármi legyen is az. És most harcol a vörös Hulkkal. Aztán a sztori végén felbukkan az eredeti, zöld Hulk is, aki persze kitört cellájából. (Az ember azt hinné, hogy olyasvalakinek, mint Ross tábornok, akivel hosszú évek óta keserítik egymás életét, lapul annyi agysejt a keményfeje alatt, hogy ne zárja a rendszeresen egy dühöngő, mindent áttörő óriássá változó Bannert egy redvás üvegfal mögé – ja, hogy ha hozzáér az üvegfalhoz, akkor elgázosítják, szóval semmi gond? Aha, és Loeb ezt le tudta írni röhögés nélkül?) Abba már bele sem megyek, hogy a vörös Hulk lassan egy paródia szintjére süllyed – gondolom, azt az egészoldalas képet, amin egy gépágyúval lő az… öhm… khm, szóval az A-Bombra (nem röhög!), valami eszméletlenül coolnak szánták az alkotók. Hadd mondjak valamit: nem az. Az utolsó oldal pedig közli velünk, hogy a következő részben megkapjuk, amit annyira vártunk: Hulk vs. Hulk. Tényleg vártuk? Én tudnék élni nélküle…

Oldalak: 1 2