Heti Marvel 08/15

Igaz hát, hogy minden csoda csak három napig tart: a Pókember új sztorija az ígéretes kezdet után visszaesik a középszerbe, vagyis a Brand New Day végleg kárhozatra ítéltetett. De egyébként sincs túl fényes hetünk, soványka a kínálat, és nem is túl színvonalas: Millar F4-es lufija kipukkad, Rozsomák hiába robbantja fel magát (nem vicc), Jason Aaron kezd kifogyni az ötletekből, és a Marvel legfrissebb „találjunk ki egy ürügyet, hogy eladhassunk még több képregényt”-féle próbálkozásának (The Last Defenders) bosszantó feleslegessége után már csak Garth Ennis öregfiúja, Frank tartja bennünk a lelket. Ez van, ezt kell szeretni. Illetve nem kell szeretni, de azért csak nézzük, mit kínál nekünk a Marvel a héten.

Wolverine 64: A harmadik üldözésekkel, átverésekkel és flashbackekkel teli rész, és most már a Napnál is világosabb, hová tart Aaron sztorija. Rozsomák elsősorban nem a Messiah Complex eseményei miatt űzi Rejtélyt, hanem egy régi árulásáért akar megfizetni neki. Mindenesetre igencsak elszánt, még levegőbe is röpíti magát a cél érdekében, bár ennél talán vannak kevésbé drasztikus módszerek is egy támaszpontra való bejutáshoz egy olyan mutáns számára, akinek sosem okozott gondot, hogy észrevétlenül osonjon be a legvédettebb helyekre is. Ami pedig az elszántságát, szinte már rögeszméjét illeti Rejtély megölésével kapcsolatban, az problémás lehet a soron következő utolsó részben, mert lassan ott tartunk, hogy minden befejezés, amiben Vadóc mostohaanyja nem patkol el, hiteltelen lesz. Ennyi nyűglődés után nem veszem be, ha a végén beszélgetnek egyet, és Rozsomák úgy dönt, mégsem nyírja ki. Meglógni pedig képtelen előle, hisz tudjuk, hogy a világ túlsó szegletébe is bármikor követni tudja. Egy ilyen lezárás hazavágná, és feleslegessé tenné a sztorit, úgyhogy a kérdés az, hogy vajon megengedi-e a Marvel egy ideiglenes írójának, hogy (legalább pár évre) kihúzza a képletből Rejtélyt?

Amazing Spider-Man 556: A múlt heti reménysugár olyan hirtelen hal el, ahogy felragyogott. Az ígéretes kezdést követően a goromba maja harcosokkal és New York-i hóviharral felturbózott sztori most egy helyben toporog Pókemberrel együtt, aki a nagy hidegben egy hajléktalan társaságában melegedik (na jó, ennek van egy-két kedves pillanata), majd megküzd egy semmiből felbukkanó csontváz-démon-isten-izével. (Aki jó rosszfiúhoz méltón gyorsan elhadarja, hogy milyen gonosz, milyen halálos, milyen kegyetlen és mennyire szomjazik a vérre, és Pókembert csak egy kis, oszlopos parkoló automata menti meg tőle, ami a jelek szerint simán elbírja egy teherautó súlyát.) Van még egy nem túl meglepő fordulat, és egy keményfejű Jameson, aki most nem annyira vicces, mint azt az író gondolta. Ó, és Bachalo nagyszerű rajzoló, de Pókember valahogy nem az ő asztala. A közeliken túl nagy fejet rajzol szegénynek, a távolikon meg úgy néz ki, mint egy rongybaba. Összességében nem rossz (főleg nem Brand New Day-mércével), csak hát nem is jó – érdektelen.

Fantastic Four 556: Ez is csak eddig volt érdekes. Tipikus Millar: neki nem elég addig fújni a lufit, amíg szép, nagy és kerek, neeeeeem. Tovább kell fújnia, amíg ki nem pukkad. És persze a coolság oltárán ezúttal is a sztori és az értelem vérzik el (kezdve azzal, hogy a meghibásodott békefenntartó robot az egyik panelen kétszer, a másikon tízszer akkora mint egy normál ember – irgum-burgum Hitch-nek, aki pedig roppant tehetséges rajzoló). Az ágyútölteléknek egy pillanat alatt, logikátlanul, saját helyzetükre minden tekintet nélkül berángatott hősök félholtan hevernek egy duplaoldalon (regisztráltak és nem regisztráltak egy rakáson – mégiscsak Millar írta a Civil Wart, legalább próbálna úgy tenni, mintha érdekelné a saját koncepciója azután is, hogy felmarkolta érte a lóvét), hogy fél perc múlva mind újra fitten és izomból ütlegeljék a sztori sablonkatalizátorát. De csak azért, hogy az utolsó panelen cool (milyen más?) beállításban érkező Reed a következő részben vélhetően egymaga megmentse a napot, hülyét csinálva mindenki másból. Ha a párhuzamos világban megalkotott Föld ötlete csak ilyen mondvacsinált akciókhoz vezet majd, akkor felesleges volt a nagy hűhó.

Punisher 56: Ennis szokatlan és szimpatikus lassúsággal fog bele (sajnos) utolsó Megtorló-sztorijába. Ez már a második rész, és még mindig csak a felvezetésnél tartunk, és még mindig csak a Frankre vadászó katonák szempontjából szemléljük az eseményeket – ami egyébként kifejezetten érdekes, a feszültséget komótosan, de határozottan építgető húzás, és ugye a változatosság gyönyörködtet. Már az első rész után megállapíthattuk, hogy ötletes és izgalmas a koncepció, amit Ennis itt következetesen visz tovább, és azt mutatja meg, hogy a különleges egység hogyan bukkan a főszereplő nyomára az alvilágban okozott pusztítását követve. A hangulatot közben a vietnámi háború eseményeiben szemezgető szöveges (kép nélküli) visszaemlékezések, interjúk erősítik. Nem egészen világos, hogy ezeknek mi a szerepük, már azon kívül, hogy a kezdetet ábrázolva, egyértelműen kört zárnak be a „véggel”. Talán okoz még Ennis meglepetést ezen a téren is, de ha nem, akkor sincs baj: pompásan működik az egész. Egyébként ez már a második szám egyhuzamban (!) ahol a Megtorló nem öl meg (!!) egyetlen szál embert sem (!!!).

The Last Defenders 2: Vasember egy fasiszta, egoista, önelégült, tahó állat, hatszázharmadik rész. Az első oldalon rögtön úgy néz ki, mint egy szupergonosz, aki dühös a világra, mindjárt megnyom egy piros gombot, és röhögve nézi a James Bond-filmekből vett képernyőin, ahogy fél Amerika elsüllyed az óceánban. Egyébként a szám felét azzal tölti, hogy az első részben általa összetoborzott Defenderst (Kolosszus, Amazon, Blazing Skull, Nihgthawk – és ezek közül eddig csak az utolsó volt Defenders-tag) kioktatja és feloszlatja, amiért egy viccesen kinéző kígyó-sárkány-valamivel vívott harcban túl sok kárt okoztak a városnak. Annak ellenére, hogy az Angyalok minden valamirevaló akciója ennél tízszer több pusztítással jár. Persze könnyen lehet, hogy az egész csak valami agyafúrt lecke a bádogfejű részéről, de ez így akkor is buta. Ahogy az is, hogy két szuperhős megrohamoz egy támaszpontot, aztán az első adandó alkalommal (amikor három közönséges rosszfiú tüzet nyit rájuk) menekülőre fogja. Ja, és a rajzok is ocsmányak. Nincs itt semmi, ami miatt ezt az egészet kicsit is szeretni kéne.