Heti Marvel 08/14

Skrullok, invázió, világvége, földindulás, fusson, ki merre lát! Itt a találgatásokkal és szkepticizmussal várt Secret Invasion első része, az év nagy marveles égzengése. De az élet azért más téren sem áll meg: indul egy új sorozat is (Young X-Men), tovább kínlódik a Cable, atomot dobnak Loganre, Millar új hőse seggberúg (de még inkább rúgják őt), és – atyaég, a világ kifordult sarkaiból! – van egy olvasható Pókemberünk is. Igaz, ez utóbbi mondatrészre majdnem lefagyott a Windows, de a lényeg, hogy itt vagyunk ismét a heti Marvel megjelenésekkel (na jó, egy részükkel).

Cable 2: Szóval Kábel és Bishop szemtől szemben (frankó a westernes felállás a borítón, mellesleg). Ami jó, hogy most utóbbi szemszögéből is bepillantást nyerünk a történetbe, és persze azt is megtudjuk, hogyan szerzett új műkart, és hogyan jött Nathan után a jövőbe. Na igen. Időutazó kéz. Értem én, hogy a DeLorean kiment a divatból, de nem túlzás az kicsit, hogy Bishop pár perc alatt összeeszkábál valamit Forge kibernetikus és temporális kütyüiből? Arról nem is beszélve, hogy elég hiteltelenül találja meg Kábelt az időfolyamban. Ja, és Olivetti képei továbbra is teljesen élettelenek (na jó, az utolsó oldal egészen jól sikerült). A sorozat koncepciójában van spiritusz, de sajnos a kivitelezésében egyelőre nincs – bár ez a rész egy fokkal már jobb az elsőnél, még mindig messze van attól, hogy komolyan érdekeljen.

Logan 2: Ajjaj. Első bűnjel: újabb strigulát húzhatunk a „Rozsomák halott barátnői” címke alá. Második bűnjel: Roszomáknak a nyakába pottyantanak egy atombombát. Megkottyan neki? Dehogy. Szóval Brian K. Vaughan egyértelműen bűnös. Csakhogy… stílusosan az. Egyáltalán nem szép dolog, amit ennek a háromrészes mininek a középső felvonásán az olvasó képébe vág, de ahogy odavágja (ld. például az utolsó oldal szövegét), az ennek ellenére is becsületére válik. Úgyhogy ítélethozatal felfüggesztve a befejező részig – minden azon fog múlni, hogy Vaughan mit hoz ki a sztoriból, bár sok meglepetés már nem lehet a tarsolyában, sem a múlt, sem a jelenbéli eseményekkel kapcsolatban. Mindenesetre Eduardo Risso rajzai továbbra is roppant hangulatosak.

Young X-Men 1: Marc Guggenheim az utóbbi időben a Rozsomákkal és a Pókemberrel szomorította a rajongókat – most az X-Men van soron. Először is, az új, a Giant Size X-Men mintájára összegyűjtött csapatnak az eddigiek alapján nincs értelme. Az X-franchise jelenleg azért is működik olyan jól, mert minden képregénynek megvan benne a maga saját célja. Ez viszont csak egy újabb bőr lehúzásának tűnik. Miért kell, hogy mindenképpen legyen egy banda a Föld utolsó mutánsaiból? Miért épp őket kell küldeni az új Testvériség ellen? Egyáltalán miért könyvelik el utóbbit rögtön fenyegetésként – mégiscsak egykori X-Men tagokról és Új mutánsokról van szó (ajánlom Guggenheimnek, hogy piszkosul jó magyarázattal álljon elő). Küklopsz egyébként az utóbbi pár hónapban több sorozatban is meglehetősen radikálisan viselkedik, de ez itt főleg nem vall rá. Összecsapott az egész, és Paquette rajzai is átlagosak. Remélem, lesz még jobb is, mert erről egyelőre csak annyit lehet mondani, hogy óriási hiba volt lecserélni rá a New X-Ment.

Amazing Spider-Man 555: Jól látom?! Hosszú hónapok után végre valami, amiben van egy cseppnyi spiritusz. Itt a negyedik alkotógárda, és Zeb Wells nem is csinálja olyan rosszul a dolgát (pedig már jó előre eldöntöttem, hogy ezt is utálni fogom). A havas-jeges New Yorknak hangulata van, a sztori kellemesen rejtélyes, és nem vonultat fel semmilyen színű manót, vagy hajléktalan szupergonoszt, Chris Bachalo rajzait mindig öröm látni (még akkor is, ha néhány panelen Peter úgy néz ki, mint egy 13 éves kiskülök), és még a Póki-Rozsi kettős is jól működik (bár utóbbi jelenlétét nem sok indokolja az olvasócsalogatáson kívül). De talán az a legfontosabb, hogy a pokolba kívánt One More Day óta ez az első olyan történet, amiről nem ordít fülsértő hangon a karakter új, röhejes status quo-ja, vagyis az első olyan, ami hangulatát tekintve akár egy-két éve (vagy régebben) is születhetett volna. Ez persze még édeskevés, hogy megmentse a Brand New Dayt, de legalább van egy aprócska fénypont a sötétségben.

Kick-Ass 2: Mark Millar nem tartozik a kedvenceim közé, de minden tartózkodásom ellenére egyre jobban kedvelem ezt a képregényt. Ennek a résznek az első felét végigvigyorogtam, a másodikat meg egyenesen végigröhögtem. Millar kíméletlenül és következetesen űz gúnyt a szuperhős-jelmez összes, normál ember számára röhejes aspektusából (és ilyenből nem kevés van, ha józan ésszel belegondolunk): egyenesen frenetikus, amikor a félévnyi kezelés, műtét és rehabilitáció után újra portyázó főszereplőt az utcán bandázó csajok mutogatós perverznek nézik. Ami pedig utána jön… Meg kell adni Millarnak, a Kick-Ass egyelőre tényleg olyan cool, amilyennek beállította. Még az ifjabbik Romita alapjáraton igen kevéssé szimpatikus rajzaival is kezdek megbarátkozni, úgyhogy ezen a ponton mindössze annyit tudok mondani: csak így tovább!

Secret Invasion 1: Brian Michael Bendis, a Marvel egyik sztárírójának többéves álma végre megelevenedik a képregények lapjain. Az állítólagosan minden lezáró, szuperjó, eget-földet összefogó és megmozgató, eszméletlenül cool, megkerülhetetlen és hasonló jelzőkkel nyakon öntött sorozat felvezetője határozottan jóra, mondhatnám, minden igényt kielégítőre sikeredett. Nagyszabású, ígéretes, rengeteg labdát feldobó, meglepően lendületes részről van szó, ami még csínján bánik a nagy leleplezésekkel (pontosabban: későbbre tartogatja azokat), de már így is kapunk egy zavarbaejtően izgalmas duplaoldalas képet a vége felé, aminek a magyarázata kétféleképpen sülhet el. Vagy pofátlan, hiteltelen, az egész crossovert (meg az utóbbi pár év eseményeit is) tönkrevágó retkonálások armadájaként, vagy egy piszkosul jó háttértörténetekkel megtámogatott, logikus fordulatokat felvonultató sztoriként. Mindenki döntse el maga, melyik mellett teszi le a voksát, én bízom Bendisben, és így az utóbbiban – de az biztos, hogy középútra nem sok esély van.