Heti Marvel 08/26

Marvel maraton!!! Két laza hét után most ki sem látszunk a képregényekből! 22 füzetről lesz szó bentebb, mindenféle szépről és jóról, csúnyáról és rosszról, csapatokról, nagy hősökről, hatalmas gonoszokról, istenekről, eredettörténetekről, crossoverekről, háborúkról, mindenről, ami csak szem-szájnak ingere. Joss Whedon! Warren Ellis! Ed Brubaker! Mark Millar! Brian Micahel Bendis! Matt Fraction! Jeph Loeb! A Secret Invasionhöz rögtön két nagyon fontos háttértörténetet is kapunk (minthogy mindkét Bosszú Angyalai cím érkezik a héten), indul az új Fantasztikus Négyes sztori, folytatódik a Fenegyerek és (sajnos) a Hulk, fináléjához közelít az Amerika Kapitány, a Thunderbolts búcsút vesz Ellistől, a Runaways pedig Whedontól (igen, végre-valahára megjelent sztorijának utolsó része), a félezredik Uncanny X-Men pedig már a spájzban van. De mindez szinte mellékes, mert Matt Fraction Thor minijének középső része, a Reign of Blood úgyis erőlködés nélkül zsebre vágja az egész eheti mezőnyt, ahogy azt két hónapja elődje is tette. Egy olyan képregény ez, amit még az antimarveleseknek is el kell olvasniuk – úgyhogy most nekik is kötelező a továbbra kattintani!

Angel: Revelations 2: Kezdjük a hetet Aguirre-Sacasa Angyalról írt eredettörténetével – miért is ne, hiszen jó kezdet. Még akkor is, ha ez a rész csak afféle átvezetőként szolgál az első szám és a majd ezt követők közt – mert ha jól meggondoljuk, nem sok történik benne. Az író múlt hónapban már lefektette a sztori alapjait: bemutatta a konfliktusokat, amikkel Warrennek szembesülnie kell, a mellékszereplőket, akik a cselekményre hatással lesznek, és szépen nyilvánvalóvá tette, hogy minisorozata az X-Men történetek egyik legalapvetőbb motívumát helyezi látványosan előtérbe. Jelesül a mutánslét kérdését, amit összeköt a felnőtté válás problémájával. Itt pedig mást sem csinál, mint ezeket az elemeket kicsit elmélyíti, hangsúlyosabbá teszi a már felskiccelt bonyodalmakat, és egy jottányit előremozdítja a cselekményt, amit Warren és egy diáktársa rivalizálására, és egy lánnyal kapcsolatos, kicsit elnagyoltan felvázolt szerelmi háromszögre hegyez ki. Szóval, aki az első rész gyilkos „tiszteletesére” vár, az csalódni fog, mert ő sehol nincs. A jelek szerint Warren protezsáltjának lesz komolyabb szerepe a sztoriban, bár az ő karaktere egyelőre elég egydimenziós, ahogy hősünk ellenlábasa is. Viszont a köztük álló Amanda egy nagyszerűen ábrázolt, romlott ribanc, talán az ő figurájában rejlik a legtöbb lehetőség. De a képregény elsősorban még mindig Adam Pollina rajzai miatt igazán érdekes, még akkor is, ha nem vagyok száz százalékig meggyőzve róla, hogy a sztorinak ilyen kiugróan egyedi stílusra van szüksége. Mindenesetre groteszkbe hajló, gyönyörűen szürreális képei határozott állásfoglalásra késztetik az olvasót – ezt vagy szeretni lehet, vagy gyűlölni, középutat nehezen tudok elképzelni. De akárhogy nézzük is, munkája mindenképpen üdítő színfolt a mainstream szuperhős-képregények világában. Egészen sajátosan ábrázolja például a tornaterem ablakán beszűrődő napfényt, a karakterek közül pedig a bizalmaskodó, kétszínű pap az igazi telitalálat.

Avengers: Initiative 14: A legutóbbi számban bemutatásra került új hősnövendékek most háttérbe szorulnak a Secret Invasionhöz közvetlenül kapcsolódó történet javára. Ami azt illeti, egyre több és több sorozat kapcsolódik be a Marvel idei nagy crossoverébe, és ha vetünk egy pillantást a következő hónapok megjelenéseire, látni fogjuk, hogy 2008 egyik legnagyobb képregényes eseménye szinte minden létező címre kiterjeszti ölelését – még jobban, mint tavalyelőtt a Civil War. Már csak statisztikailag is elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb felhíguljon az egész, nehéz ugyanis elképzelni, hogy több tucatnyi sorozat Secret Invasionbe erőszakolása után is sikerül megőrizni az eddig tapasztalt színvonalat. De addig is nincs más dolgunk, mint hátradőlni, és élvezni a dolgot. Az első pár oldal a Hank Pymmel kapcsolatos, utóbbi hónapbéli eseményeket zanzásítja, kicsit új szempontból, hiszen most már tudjuk, hogy ő egy skrull imposztor (avagy hogyan élt túl két olyan akciót is, amit egyébként nem élhetett volna túl, és hogyan magyarázta ezt ki társai felé). Innen a sztori két ágon halad tovább: Crusader felfedezi, hogy Pym skrull, de mivel ő is az (annak ellenére, hogy az emberek oldalán áll), nem tudja lebuktatni, a 3-D Man pedig közben „skrullátó” szemüvegének nem várt segítségével jön rá, hogy az Initiative hawaii csoportjába is beszivárogtak a kis zöld emberkék. A két, végig ügyesen, dinamikusan váltogatott szálat Gage és Slott összemossa a sztori végén, így kerül egy jelenetbe egy fajtájától elfordult skrull, és az egyetlen hős, aki képes észlelni az idegenek jelenlétét. Sokrétű bonyodalmat lehet ebből kihozni, és úgy tűnik, az íróknak ez sikerül is. Az utolsó (dupla)oldal, bár csak szemfényvesztés, mégis a Secret Invasion alapkoncepciójának tökéletes kivitelezése: ez a totális „senkiben sem bízhatsz” jelenet. Ami Stefano Caselli rajzait illeti, azok összességében átlagosak: a nyitóoldalt nagyon jól eltalálja, viszont elnagyolt hátterekkel, kicsit kusza akciójelenetekkel és néha túl zsúfolt panelszerkezettel dolgozik. Nem rossz, de nem is túl jó, azt viszont örömmel látom, hogy az írók tartják az előző részben megemelt színvonalat.

Captan America 39: A két Amerika Kapitány végre szemtől szemben! Igaz, csak az utolsó oldalon: Bucky és a Vörös Koponya bábja majd a következő számban csapnak össze. Brubaker több mint egy éve tartó, epikus sztorijából (The Death of Captain America) már csak három rész van hátra: szeptemberben így vagy úgy, de pont kerül a hosszú hónapok óta láthatóan nagy gonddal szövögetett, összetett sztori végére. Vagyis ez a mostani szám egyértelműen a finálé felvezetése – az előző rész kicsit töltelék-ízű volt, de most úgy tűnik, ismét nagy sebességgel lendülnek mozgásba az események. Már az első oldalak is nagyszerűek, amelyeken a Vörös Koponya saját szenátora beszédet tart, és Brubaker a szavai nagy részének eltüntetésével az olvasó előtt látványosan leleplezi a politikai propaganda mögött megbújó hazugságokat és aljas szándékokat. És ha jól megnézzük, ebben a részben benne van minden, amiért ezt a sorozatot már a kezdetektől fogva oly sokan, oly sokra tartják: fokozatosan tisztulnak a Koponya aljas tervének részletei, Bucky próbál belenőni elődje nagy lábnyomába, de továbbra is hibákat vét, és persze a lényeg, hogy minden, ami igazán fontos, az a színfalak mögött, az emberek számára láthatatlanul történik. A rosszfiúk nem állnak neki lövöldözni és robbantgatni New York közepén, inkább kihasználják az ország törékeny politikai és gazdasági helyzetét (nem egy utalást kapunk Amerikai jelenlegi problémáira), elmélyítik azt, és közben szépen lassan átveszik az irányítást. Talán hozzáállás kérdése, de ez bizony sokkal félelmetesebb (és nem utolsósorban: hitelesebb), mint a szokásos szuperhősös csihi-puhi, amiben a rosszfiú üvöltve veti rá magát a főszereplőre („Most megöleeeeek!”). Ja, és végre Sharon is a sarkára áll: az összes sztoriszál láthatóan közeledik a nagy finálé felé. Ha nem lesz több olyan üresjárat, mint amilyet az előző részben tapasztalhattunk, akkor Steve Rogers halálának fel- és levezetése, vagyis ez a bő háromévnyi történetfolyam könnyűszerrel és véglegesen a Marvel egyik legjobbjává válik az utóbbi évtizedből – rögtön Bendis és (szintén) Brubaker Fenegyerekének társaságában. Az egyetlen gond, hogy Steve Eptinget erre a hónapra felváltotta Rob De La Torre (holott erre az előzetesekben semmi sem utalt, sőt a Marvel honlapján még mindig előbbi van feltüntetve), aki nem végzett rossz munkát, de annyira jót sem, mint amilyenhez a sorozattól már hozzászoktunk. Emberalakjai robosztusabbak, hátterei kevésbé kidolgozottak, arcai barátságtalanabbak. D’Armata viszont szerencsére maradt, és színeinek hála néhol alig-alig lehet észrevenni a váltást.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7