Helycserés támadások: Fekete Párduc & Doktor Strange

Előfordul, hogy egy szuperhős is olykor szögre akasztja köpenyét és maszkját, és inkább elmegy egyet nyaralni Bugacpusztára, hogy egy kicsit feltöltődjön. Ilyenkor jó munkásemberként persze gondoskodik az utánpótlásról. Na, de olyan is akad, amikor szerény teljesítménye miatt kirúgják, hogy a lába nem éri a földet, ilyenkor berzenkedik egyet, majd megpróbál elhelyezkedni, ha máshol nem, a Józsi autószereldéjében, egy darabig jó lesz az úgy.

Más szóval, a szuperhős is csak ember, nem várhatjuk el tőle, hogy napi huszonnégyben végezze ugyanazt a szakmát, és onnan vonuljon nyugdíjba. Mintha a Bubi Bolt két modernkori kötetével tudatosan ezt a koncepciót járná körül, így előbb Fekete Párducot láthatjuk Fenegyerek utódjaként, majd Lokit a Legfőbb Varázsló címének birtokosaként.

A Hachette-sorozatban is megjelent Árnyékzóna után Fenegyerek jobbnak látja kiereszteni a gőzt és a poros-sivatagos délnyugaton megtalálni önmagát, ezért hát felkéri a korábbi posztjáról szintén lemondott T’Challát, hogy gondoskodjon a Pokol Konyhájának biztonságáról. Az egykori Párduc pedig igyekszik is derekasan helytállni, ezúttal király helyett mezei kisemberként.

Azonban minden hősiessége ellenére T’Challa mégsem jobb elődénél. Hiába az elkötelezettsége, idegen terepen van az utcákon, ahol egykori uralkodóként hajlamos alábecsülni nemcsak a helyi kiskirályokat, de azt is, mire képesek az ott élők az őket ért sérelmekért. Lehet, hogy otthonosan mozgott a politikában és Wakanda technokrata-afrofuturista miliőjében, ahol megtestesített egy eszményképet, de ez New York egyik legzűrösebb, legszegényebb környéke, keserű, mocskos, végletekig kiábrándult. Javára legyen mondva, T’Challa hamar rájön, hogy sokkal nagyobb fába vágta fejszéjét, mint azt elsőre gondolta volna, amikor megjelenik a színen egy magát Karóbahúzó Vladnak hívó kedves úriember.

David Liss és Francesco Francavilla egy vérbeli noirt tesz le az asztalra, ami stílusában és hangulatában a nyolcvanas és kétezres évek emlékezetesebb történeteit idézi, amitől még egyik képviselőjük, Frank Miller is elégedetten csettintene. Komor, koszos és két lábbal áll a földön, ha az egyik karakternek nem lenne látványos emberfeletti képessége, akár el is hihetnénk, hogy a mi világunkban játszódik. Mert, akárcsak mifelénk, attól, nem sorakoznak fel jó emberek az egyik oldalon, és kevésbé jobbak a másikon, ahol, ha valakiről kiderül, hogy csöppet sem olyan makulátlan, mit hittük, ellenfeléről még ugyanabban a pillanatban bebizonyosodhat, hogy még nagyobb rohadék. De ezek között a kopott, dohos falak között akár mi is élhetnénk, talán éltünk is. Talán sikerrel kitörtünk erről a helyről, talán hasztalan próbáltuk megváltani. De kisemberi közeg, annak minden gyarlóságával.

Donny Cates és Gabriel Hernandez Walta története nem is különbözhetne jobban. Míg a kettőezres éveket sok tekintetben az jellemezte, hogy lerántotta a hőseit a földre, addig az azt követő évtizedet az elrugaszkodottság, aminek előfutára és prófétája Jonathan Hickman volt. Itt már a hősök hagyták rajta a nyomukat a világon, és nem fordítva, így a legelső oldalon mindjárt egy lebegő házzal találja magát szembe az egyszeri olvasó. Miért? Mert a világot istenek, robotok, mutánsok, földönkívüliek és varázslók népesítik be, akik nem fognak a pórok között poroszkálni a porban. Főleg nem párban. Így hát a Legfőbb Varázslói cím birtokosa ezúttal Loki, aki arra jött rá, hogy attól, mert isten, még halmozhatja a címeket és lehet mágus is. A rá jellemző pofátlan egomániával bele is veti magát új hivatásába.

Azonban minden galádsága ellenére Loki mégsem rosszabb elődénél. Doktor Strange ugyanis a maga módján éppen olyan manipulatív, nárcisztikus személy, aki képes kockára tenni a hozzá közel állók életét, sőt, az egész világ sorsát, anélkül, hogy arról bárkit is kikérdezne vagy a beleegyezését kérné. Lokitól könnyebben el is nézzük az isten komplexusát, hiszen az hozzátartozik a hátteréhez, ahogy a hazugságaiból sem csinál nagyügyet. Strange ezzel szemben a felelősségteljes hős szerepében tetszeleg, aki elvárja, hogy feltétlen megbízzunk benne. Nem is igazán akar szembesülni azzal, hogy mekkora egy tökfilkó, egészen a legvégéig, amikor kénytelen a tükörbe nézni.

Matt Murdockkel szemben nem a belátás és az önkeresés, hanem az önámítás miatt került kispadra, és nem is bizalommal, hanem megvetéssel viszonyul utóda iránt. Míg T’Challa igyekszik rendet tartani, Strange nagyobb káoszt szít – és nagyobb meggondolatlanságról ad tanúbizonyságot – mint Loki valaha is. Cates pedig nem szab határt a fantáziájának, egy kiskamasz lelkesedésével játssza ki ütőlapjait, mintha csak egy pakli gyűjtögetős kártyajáték lenne. Már csak a Mahamoti Djinn hiányzik – vagy, hogy hazai hasonlattal éljek, Nothermanthi. Teljesen más közegben játszódik hát, ha T’Challa egy magát új szerepben kipróbáló munkásember, akkor Strange az a menedzser, aki nem tud lemondani volt munkahelyén betöltött pozíciójáról.

De hát, ahogy mondtam, a szuperhős is csak ember. Olykor a legnagyobb alázattal viseltetik a kapott feladat iránt, tanulva a pofonokból, máskor pedig hihetetlen arroganciával áll bele abba, amit talán illett volna maga mögött hagyni, hogy kicsit érettebben szolgálja a nagyobb jót. Ebben a tekintetben a két kötet tökéletesen kiegészíti egymást.

Azt hiszem, legközelebb Hulkot nézném meg új szerepben, talán ENSZ nagykövetként. Ki tudja, az talán egy újabb oldalról közelítené meg ezt a koncepciót, Bugacpusztán innen, Józsi autószereldéjén túl.

Pusztai Dániel
Cikkíró, fordító, projektmenedzser és sünidomár