Hellboy: Wake the Devil – Vörös démon a náci vámpír ellen

Emberbarát, vasöklű démon a világpusztításra felesküdött, természetfelettivel cimboráló nácik ellen, második menet. Mike Mignola gyorsan népszerűvé vált, ördögi képregényhősének már megismerhettük eredetét, munkáját és ellenségeit a nagyszerű Seed of Destructionben, ebben a második minisorozatban pedig az író még magasabb fokozatra kapcsol. Nagyobb hátteret rajzol a karakterek mögé (és persze főleg Hellboy létezése kap komolyabb magyarázatot), részletesebben feltárja a gonoszok szándékát, és közben szokásához híven egy pokolian hangulatos és szórakoztató utazásra invitál minket. A féltucatnyi zsánerből összemixelt, vérpezsdítő (és nem utolsósorban vicces) kaland Mignola sorozatának egyik legfontosabb állomása, mind történetet, mind karaktereket illetően, így mindenkinek kötelező olvasmány, aki csak egy kicsit is érdeklődik a Hellboy mitológia iránt.

Rasputint ugyan legyőzték, de van olyan pofátlan gonosz, hogy számára a halál ne legyen akadály. Régi náci társai elrabolják egy rég elpatkolt román vámpír, Vladimir Giurescu holttestét, aki reményeik szerint majd segítségükre lehet a beszédes nevű Ragna Rok projekt életre keltésében – merthogy a cél természetesen még mindig az Ogdru Jahad rászabadítása a világra. A gonosz terv útjában pedig ki más is állhatna, mint a B.P.R.D., Hellboyjal az élen? A pokolfajzat és társai így a romániai hegységekbe utaznak, hogy felkutassák a Giurescu-kastélyt, mielőtt annak gazdája rossz szokásához híven újra feltámadna.

Ahogy elődje, a Wake the Devil is a folklór, a horror, a kaland, a ponyva és a humor ravaszul megkavart egyvelege, ami azonban a Seed of Destructionnel ellentétben nem annyira Lovecraft örökségére építkezik (bár természetesen az is jelen van), mint inkább európai népi mítoszok egész sorára. A sztorit olyan figurák színesítik, mint a kelet-európai mesterséges ember, a homunculus, a görög holdistennő Hecate, a boszorkaszerű, szláv gyerekrabló szörny, Baba Yaga (ő később egy rövid Hellboy-sztorinak is főszereplője lett), és persze az egész több-kevésbé a vámpír-mitológián alapul, amibe Mignola belesző még néhány bájos kikacsintást és kalapemelést Frankenstein felé is. Mindezt tömény okkultizmus lengi át, halhatatlan emberekkel, rettenetes szertartásokkal és kísérletekkel, melyek közül a legemlékezetesebb Ilsa Hauptstein mesteri visszafogottsággal ábrázolt átlényegülése a történet vége felé. Mignola egy sötét, veszélyes világot teremtett, amely olyannyira roskadozik furcsaságoktól, különös lényektől, szörnyektől és megfoghatatlan borzalmaktól, hogy egy jó oldalon harcba szálló, rikítóan vörös ördögfajzat kicsit sem lóg ki belőle. És részben alighanem pont ez volt Mignola szándéka.

Hellboy maga pedig végre választ kap pár kérdésre létezésével kapcsolatban, bár korántsem biztos, hogy jól jár vele. Fény derül a homlokán nyugvó két kör alakú kitüremkedés titkára, arra, hogy mi célból érkezett erre a világra, és az író elhinti a kőkemény jobb keze körüli rejtély kulcsát is (mindez persze csak annak meglepő, aki nem látta Guillermo Del Toro filmadaptációját – és aki nem látta, az mielőbb pótolja). Itt már Liz is kap egy szép és szomorú jelenetet, amiben kifejti gyermekkorát, és kapcsolatát a B.P.R.D.-val (ennek ellenére Mignola nem sokkal később komolyan fontolóra vette, hogy kiöli a sorozatból), ellenben Abe sajnos még mindig egy eléggé elhanyagolt, kidolgozatlan karakter. Utóbbiaknak egyébként látszólag nem sok szerepük van a sztoriban. Minthogy Giurescu kastélyának helyét nem ismerik pontosan, a karakterek három különböző helyszínt ellenőriznek egymással párhuzamosan – és hát persze, hogy épp az lesz a főnyeremény, ahová Hellboy érkezik. Mignola így szépen megszabadul a koloncoktól, és elintézi, hogy főszereplőjének egyedül kelljen szembeszállnia a veszedelemmel, ugyanakkor a több szálon futó sztori dinamizmusát kifejezetten fokozza az időnkénti átlépés a másik két kastély eseményeibe. Írói szempontból legfeljebb annyi lehet a kifogásolnivaló, hogy nem kapunk elegendő, sziporkázó egysorosat Hellboytól.

Ami a rajzot illeti, az szokás szerint lehengerlő. Mignola egészen sajátos, utánozhatatlan stílusa nélkül ma már elképzelni sem lehet, hogy volna életképes ez a sorozat. A félig komoly, félig vicces, kicsit cinikus, mitikus horror elemekkel dúsított kaland egyedi jellegéhez nagyban hozzájárulnak az elnagyolt, mégis markáns vonások, az erősebb kontraszthatás kedvéért sokszor nyomasztóan üresen hagyott hátterek, és az abba rendre beleolvadó figurák. Mégis van különbség a Seed of Destructionhöz képest, és az a színező személyében keresendő: Mark Chiarello kompozíciói erőteljesebbek, ötletesebbek és sötétebbek voltak, hozzá képest James Sinclair világosabb képei és egyszínűbb oldalai valamelyest visszalépésnek tekinthetők. De ettől a Wake the Devil még tuti vétel.

8/10
Megjelenés: 1996 (TPB új oldalakkal: 2003)
Történet és rajz: Mike Mignola

Olórin, 2008. május 28.

Facebook Hozzászólások