Dark Horse 08/XI


The Cleaners #1

Három új sorozatba kezdtem bele novemberben, ebből kettő bejött, jelen képregény pedig csalódásként hatott. Pedig ettől vártam a legtöbbet. Dark Horse-éknál izgalmas neonoirként harangozták be a cuccot, gondoltam, a Marvel- és DC-imprinteknél futó Criminal ill. Scalped szériák trónkövetelője érkezik. Ehhez képest a Cleaners nemhogy közelében nincs az említett címeknek, de még csak nem is noir. A sokat sejtető borító egy bizarr kertvárosi Helyszínelők-epizódot takar, lehetséges fantasy-szállal (konkrétabban vámpírokra lehet gyanakodni), és a rengeteg vér ellenére is sterilnek ható történeti és képi világgal. Lássuk a cselekményt.
Hősünk, Robert Bellarmine becsületes foglalkozása a különösen véres bűnesetek utáni takarítás, munkáját pedig igen profin végzi. Amikor viszont egy nagycsaládos-kiskutyás-amerikaiálmos kertváros egyik – valami oknál fogva vérben úszó – utcájához hívják, kénytelen nyomozásba is kezdeni, mivel vér az van literszámra, de hulla egy szál se. Látunk továbbá foglyul ejtett kiskorúak vérét lecsapoló rejtélyes figurát és gyermekét egyedül nevelő asszonyt a kötelező „romantikus kellék” szerepében. A tartalom kétségkívül izgalmas, az írópáros (név szerint Mark Wheaton és Joshua Hale Fialkov) viszont minden, a cselekményben rejlő ziccert kihagy. Robert munkájának bemutatása nem elég megkapó (pedig ugye ez lenne a fő truváj), a titokzatos gonosz bántóan feszültségmentesen van a sztoriba illesztve, a realistának gondolt szerelmi szál pedig banális dialógusokba fullad. Egy-két sikeresen megvalósított ötlet azért akad: a tetthelyek takarításához használt eszközök gyors bemutatása a totálképeken például jópofa, és néhány kellően morbid poént is ellőnek a szerzők – na de oldalanként öt liter vérrel ez azért nem olyan bonyolult feladat.
A Cleaners rajzaival még kevésbé vagyok megelégedve. Ezekért a pályakezdő Rahsan Ekedal felel, tehetségéről pedig nem most fog meggyőzni. Viszont az élettelen figuráknál és kifejezéstelen arcoknál is jobban zavar a színezés: túl van világosítva minden, mint egy mai magyar szappanoperában (a hasonlat egyébként a karakterek ábrázolásának tekintetében is stimmel… hmm). A sorozat csak 4 részes, reméljük, a második számtól feljavul az alkotók teljesítménye, mert ez így nagyon halovány.

Umbrella Academy: Dallas #1

A közönségsiker mellett kritikai sikerből is jócskán kijutott Gabriel Bá és Gerard Way első Umbrella Academy sztorijának. Az Apocalypse Suite egy friss, fiatalos és főképp átgondolt inkarnációja volt az oly sokszor eljátszott, több hőst tömörítő csoportok kalandjainak. Erőltetettnek ugyanúgy nem tűnt, mint felületesnek, az elképesztő hangulata, és a nem kevésbé érdekes szereplői felejthetetlenné tették a művet. A további sajátosságokra Olórin cikkében is kitér.
A bejegyzés apropója viszont az, hogy nagy örömünkre eljött az ideje egy újabb hatrészes kalandnak. Gerard és Gabriel úgy gondolták, van még mondanivalójuk, és az előző sikereken felbuzdulva elképzelhetetlen, hogy a Dark Horse megbukjon a soron következő füzetekkel. Elég csak arra a masszív vásárlórétegre gondolni, ami a tinédzser lányokból áll főként, ugyanis, mint azt ugye sokan tudják, a képregény írója nem más, mint a Chemical Romance frontembere. Itthon manapság kicsit el vannak hanyagolva, ott kint azonban továbbra is népszerűek. Gerard haja a kezdetekhez képest sötétedett, egyébként semmi különbség. Annál üdvözítőbb volt viszont érzékelni, hogy milyen tehetsége van a zenén kívül az íráshoz is.
A Dallas nyitó füzete a The Jungle alcímet viseli, és oldalszámban jócskán túlnyúlik az eddigi, és vélhetően az ezutáni füzeteken. De hát ez egy felvezetés, kell a hely a rég nem látott szereplők újbóli felfedeztetésére. Így is tesznek az alkotók: szépen végigvonultatják vigyázó szemeinket a már korábbról megismert karaktereken, szépen sorban mindegyiken. Spaceboy kellően testes lett utolsó találkozásunk óta, míg a többiek változása inkább az ezelőtti kaland hatásaiból fakad.
Fontos leszögezni, hogy bár lehet, hogy a Dallas merőben más témákat fog feszegetni, mint az Apocalypse Suite (AS), feltételezi annak ismeretét. A gigantikus fináléban annyi dolog történt, mint sokszor más füzetek tömkelegében, és mindegyik akkor megtörtént baleset vagy sérülés pontosan visszaköszön a Dallas nyitányában. Rumor sérelmeit nehéz is lenne figyelmen kívül hagyni, White Violin esetét nemkülönben. Frissítően hat, ahogy Séance reagál a hőstette miatt rászakadó hírnévre. Érdemes megfigyelni, hogy talán ő viseli a legjobban magán az emósok tipikus stílusjegyeit, míg az egyik panelen kellemesen ellensúlyozza küllemét egy hawaii inggel, valamint egy napszemüveggel.
Rendkívül sok minden történik az első füzetben, az eddigi szálak továbbvitele mellett egy rakás újabbat vet fel az író, melyek megválaszolására még pontosan öt füzetnyi terjedelme maradt. Maga a sztori nem sokkal játszódik az AS után, így jó érzés az ismerős helyszínek változatlan viszontlátása. A lerombolt kastélyuk azóta is ugyanúgy áll, jelenlegi lakásuk ezúttal egy sokkal biztosabb és érdekesebb, bár ezerszer látott módon szolgál fedélül számukra.
Az Umbrella Academy erényei mindenképp abban rejlenek, hogy (bár már lassan ez is klisének fog tűnni) ezerszer használt, ismételt dolgokat bújtat újabb köntösbe, egyszóval: hozott anyagból dolgozik. Jól. A füzet egy, a régmúltból vett, eddig számunkra ismeretlen jelenettel indul, mely rejtélyességével, és egyáltalán a jelenlétével fontos adaléknak tűnik. Az amerikai elnökökkel való játék nem ismeretlen előttünk, Mignola is előszeretettel alkalmazta ezt például az Amazing Screw-on Head esetében. Az eddig felsorolt erények mellé még érdemes odabiggyeszteni az erős karakterábrázolást is. Mindegyik szereplő érdekes, abszurd és szinte már zavarbaejtően összetett. Az egyik legjobb közülük Number Five, akinek termete és jelleme közti erős ambivalenciájában megannyi lehetőség rejtőzik. Ezek kiaknázásával már szépen eljátszadoztak az AS lapjain. A Dallas első WE’RE ALREADY DEAD-je is az ő szájából pattan ki, és egyben a legdinamikusabb képsorokat is annak a jelenetnek köszönhetjük.
A vizuális rész ismét hibátlan. Gabriel Bá stílusa rendkívül illik az amúgy is kissé groteszk és meghökkentő világhoz, a színek pedig erre pakolnak még nem egy lapáttal. Két borítóval jelent meg az első rész: az egyik (a hivatalos verzió) az elnökös, sokat sejtető kóver, míg a másikat az itthon is ismert és egekbe magasztalt Jim Lee jegyzi. Az Umbrella Academy visszatért, hogy a Dallas lapjain ismét a képregényes világ legszimpatikusabb világvége-hangulatát hozza el nekünk, olvasóknak. Ha valami, ez kötelező olvasmány.

Oldalak: 1 2 3 4