Havi Comics (2008. szeptember)

Nos, minthogy vannak már marveles és dc-s összefoglalóink, jobb, ha a kisebb kiadóknak is megadjuk a tiszteletet, mielőtt berágnak ránk a diszkrimináció miatt, aztán jogos dühükben lerohanják Magyarországot, hogy átvegyék a hatalmat a KN felett, és kivégezzék a stábot. Úgyhogy mostantól havonta egyszer (és ki tudja, egyszer majd talán sűrűbben is) fejest ugrunk egyéb képregény-kiadók kínálatába is – elsősorban a Vertigo és az Image lesz a célkeresztben, de azért a Wildstorm és az Avatar sem menekülhet figyelő szemeink elől, sőt, mindenféle kiadói, tematikai határt figyelmen kívül hagyva, időről-időre bármilyen, általam érdemesnek tartott comicot érheti az összefoglalóba kerülés megtiszteltetése…

És akkor lássuk is az első cikket: ez afféle nulladik kiadás lesz, aminek fő célja, hogy bevezessen benneteket azokba az egy ideje már futó sorozatokba, amikről a későbbiekben rendszeresen szó lesz (vagyis most nem feltétlenül a legaktuálisabb számokat vesézzük ki). A DMZ-vel, a House of Mysteryvel, a Northlandersszel, a Scalpeddal és a Young Liarsszel ez most kissé Vertigo-központúra sikeredett, de ezért talán nem veszitek a fejemet – és azért lesz itt még The Sword és The Astounding Wolfman is az Image-től, a Number of the Beastből pedig azt tudhatjuk meg, hogyan érte el a világvége a Wildstorm Univerzumot. Hajrá!

Number of the Beast: A Wildstorm kiadó meglépte azt, amit eddig nem nagyon mert meglépni senki: saját képregényeinek univerzumába elhozta a világvégét. A Number of the Beast című nyolcrészes miniben (amit a baljós hangulatú, élvezetes Armageddon és a halálosan felesleges Wildstorm: Revelations minik vezettek fel) a Föld nagyvárosai elpusztulnak, az emberiség nagy része elpatkol, és a hősöknek egy romba dőlt, füstölgő világ marad csak, amire vigyázhatnak – vagyis kudarcot vallottak. Kétségkívül merész irány, de az is biztos, hogy a kiadónak kétségbeesetten szüksége volt valami ilyesmire. Pár éve a WorldStorm eseményen keresztül már megkísérelték rebootolni a Wildstorm Univerzumot, de az ezután újraindított címek többsége csúfosan elbukott, sokszor nem is a színvonal miatt, hanem mert egyszerűen félbeszakadtak a sztorik. Grant Morrison és Jim Lee közös sorozata, a Wildcats például egyetlen részt élt meg, és a szintén Morrison által írt Authority is lógott a levegőben egy ideig, miután két száma megjelent, és mielőtt többé-kevésbé töröltnek nyilvánították. Márpedig a reboot leginkább ezen a két füzeten alapult volna, így a Wildstorm az egészet húzhatta le a vécén. Szóval kellett a vérfrissítés nagyon, ehhez pedig a kiadó a Batman franchise-ból ismert Scott Beatty segítségét kérte. A sztori néhány második világháborús szuperhőssel- és gonosszal kezdődik, akik valójában egy Mátrix-féle virtuális valóság rabjai – immár bő hat évtizede. Egyikük, a The High (aki Warren Ellis Stormwatch sorozatában anno szétkenődött rovarként végezte a Skywatch műhold erőterén) rájön erre, kitör onnan, és a többieknek is segít a szökésben. Természetesen az egész egy titkos kormányprojekt, amit egy szuperképességű embereket gyűlölő katonatiszt vezet, és ez a tiszt az igen hatalmas erővel bíró The High több száz klónját hozta létre, hogy kordában a világ emberfeletti népességét. A haddelhaddba végül belekeveredik az Authority is, de hiába: a klónok pusztító ámokfutása az egész világra nézve katasztrofális következményekkel jár. A Number of the Beast egy meglepően csavaros történet, ami eleinte teljesen másról szól, mint ahová végül kilyukad. Beatty úgy építi fel az egész virtuális valóságot, és az abban játszódó eseményeket, mintha az volna a sztori lényege, és elvitathatatlan érdeme, hogy közben egészen ügyesen bemutatja a világháborús hősöket, illetve, hogy helyenként igencsak jó ötletei vannak (a főgonosz, Dr. Sin telitalálat, és a gaztevő Hotfoot apokalipszisre adott reakciója is nagyszerű). A gond csak az, hogy a turpisság elég hamar kiderül, és ehhez képest a cselekmény kicsit későn vesz új irányt a finálé világvégéje felé, vagyis a mini középúton alaposan le van terhelve feleslegesen elnyújtott, és a történet szempontjából egyáltalán nem fontos jelenetekkel. Így az egész képregény egy kicsit kusza és következetlen lesz, és hangulatilag sem igazán egységes – a nagy világvége atmoszféra eleve hiányzik, és Beatty hol komoly, hol könnyedebb hangulattal operál, valahogy az egész eseménynek nincs akkora súlya, amekkorát megérdemelne. Pedig a virtuális tértől a valódi világ végéig vezető történet egy hatalmas epikus ív lehetőségével kecsegtet, kár, hogy ez a potenciál kissé kihasználatlan marad. De azért érdemes elolvasni a Number of the Beastet, különösen annak, aki most kapcsolódna be a Wildstorm világába – mert ennél jobb alkalmat keresve sem találhatna, hiszen a minit követően négy sorozatot is újraindítottak, amikről lesz is majd szó a későbbiekben. (Wildstorm)

The Astounding Wolfman 1-7: Ez az a sorozat, amit majdnem hagytam a fenébe az első két rész után. Mert miről is volt itt szó? Egy gazdag vállalatvezetőt megharap egy farkas, és (naná) farkasemberré válik. Aztán egy vámpír segítségével megtanulja uralni új adottságát, és (a havi egy teliholdas éjszakát leszámítva) akkor változik át, amikor kedve tartja – ezt a képességét pedig szuperhősként a közjó szolgálatába állítja. Szóval úgy tűnt, hogy Robert Kirkman fogta a farkasember-mítoszt, és egy tipikus, ezerszer látott szuperhős-sztori ürügyévé degradálta. Kinek kell ez? De már sejthetitek, hogy azért adtam még egy esélyt a sorozatnak, és azt is sejthetitek, hogy most azt fogom mondani, nagyon is jól tettem. Kirkman pontosan tudja, mit csinál: az első két résszel (bár gyanítom, nem egészen szándékosan) szépen elaltatta az olvasót, aki, ha hozzám hasonlóan nem unt rá a rizsára, a harmadiktól kezdve egy meglepően intelligensen alakított történetet kap cserébe. Hősünk családos ember egy szerető feleséggel és egy tinédzser lánnyal, vérfarkassá alakulása pedig alaposan felforgatja életét, ráadásul ezzel párhuzamosan a részvényesek saját vállalatából is kiforgatják. Közben vámpír barátja sokat titokzatoskodik, és bár látható, hogy alapvetően jó szándékú, mindig kiderül egy-két turpisság vele kapcsolatban – aztán ott vannak még a szuperhősök, akik közül egyet hősünk (látszólag) megöl egy kontrollálhatatlan, teliholdas éjszakán, amiért persze a többiek a vérét követelik. Amit végeredményként kapunk, az bizony egy egészen szenzációs műfaji egyveleg: farkasemberes horror, családi dráma és szuperhős-akció keveredik hihetetlenül profin, és Kirkman ténylegesen eléri, hogy ezek az amúgy igencsak különböző zsánerek nemhogy ne zavarják, de egyenesen erősítsék egymást. Igaz, valahol mindegyikből csak a népszerű kliséket és fordulatokat puffogtatja, de a vegyítésük mégis eredetivé és élvezetessé teszi az egészet, ráadásul képes rá, hogy szinte minden egyes résszel egy kicsit új irányba terelje a sztorit – a hetedik befejezése például abszolút letaglózó. Nem tudom, a sorozat ez utóbbi tulajdonsága meddig tartható fenn, elvégre még a kevert műfajnak is vannak korlátai, plusz lassan megismerjük annyira ezt a világot, hogy Kirkmannek nehéz dolga legyen meglepni minket – de mindeddig ez gond nélkül sikerült. A rajzoló, Jason Howard viszont érdekes választás volt. Rajzfilmszerű, elnagyolt és eltúlzott vonásai egy kedélyes hangulatú, vicces képregényhez illenének leginkább, amiről itt szó sincs. Mégis, stílusa valahogy kifejezetten kellemes kontrasztot képez Kirkman sztorijával, és ha jól belegondolunk, a családi drámába oltott farkasembereskedést-szuperhősködést nehezebb lenne lenyelni egy magát vérkomolyan vevő, realisztikus képi világgal. Úgyhogy egyelőre ez telitalálat. (Image)

DMZ 29-34 (Blood in the Game): Ejnye, pedig milyen jól is indult Brian Wood vertigós sorozata! A DMZ Manhattant takarja, ami a közeli jövőben egy újabb amerikai polgárháború demilitarizált zónájává válik. Ebbe a zónába érkezik a tapasztalatlan, naiv fotós, Matty Roth, aki idővel kezdi kiismerni magát a veszélyes, szegényekkel és szerencsétlenekkel teli, külvilágtól hermetikusan elzárt senkiföldjén, ami állandó ütközőpont az Egyesült Államok és az úgynevezett Szabad Államok között. Akadnak segítői és ellenségei egyaránt, és állandóan óvatos lavírozásra kényszerül a háború két szembenálló felének, és saját munkáltatóinak érdekei között, miközben próbál önzetlenül cselekedni a zónában élő emberek javára – és ez bizony nem mindig sikerül neki. Wood érdekes konfliktusokat és dilemmákat vetett fel, remek szituációkat teremtett, a csúcspont pedig a briliáns Public Works című sztori volt, amiben Matty beépült egy terrorista sejtbe. Aztán jöttek az egy-egy mellékkarakterre koncentráló, kissé fantáziátlan, és az összképhez vajmi keveset hozzátevő „one-shot”-ok, amiknek már alig vártuk a végét, hogy újra valami igazán velőset, elgondolkodtatót és szórakoztatót kapjunk. A Blood in the Game, ami az aktuálpolitikai témának megfelelően a zónabeli választásokkal foglalkozik, határozottan ilyennek tűnt, ám nem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeket. Az új karakter, a választásokon induló független Parco Delgado jól kitalált karakter, karizmatikus, kicsit Che Guavera jellegű vezető, kapcsolata Mattyvel pedig szépen felvezetett. Viszont egyrészt az, hogy hosszú semlegesség után a főhős elkötelezi magát egy ügy mellett, nincs kellően kihangsúlyozva, és ez az egész sztoriról is elmondható: Wood ugyanis ezzel új irányba viszi a DMZ-t, egészen új lehetőségek nyílnak meg, magát a helyszínt, a történeteket és a karaktereket illetően is, de ez a fordulópont nem kap kellő nyomatékosítást. Wood kissé elvesztette ritmusérzékét, a sztorit túl sokáig húzza, pedig nem igazán van benne hat részre elegendő anyag – ráadásul sok ígéretes mellékszereplő elsikkad benne, kezdve Matty anyjával (akiben pedig rengeteg a potenciál) egészen barátnőjéig, Zee-ig, aki egyébként egy nagyszerűen megírt karakter már a kezdetektől fogva. De azért van még remény a sorozat számára, elvégre ez a sztori sem rossz, inkább csak átlagos, és okkal bízhatunk benne, hogy az új status quo-val Wood is magára talál majd. Másrészt pedig Ricardo Burchielli visszatért, úgyhogy legalább a nyers, markáns képi világ hibátlanként értékelhető. (Vertigo)

Oldalak: 1 2 3