Havi Comics (2008. november)

Stormwatch PHD 15: Világvége után, másodszor: e hónapban újabb kirándulást teszünk a posztapokaliptikus Wildstorm Univerzumba, ezúttal a kiadó egyik régi szuperhőscsapata, a Stormwatch oldalán. Ez a cím is sok mindent megélt már, eredetileg 1993-tól 1998-ig futott, amikor is akkori írója, Warren Ellis lezárta a történetet, és az egészet továbbfejlesztette a mérföldkőnek is felfogható Authorityvá. Aztán jött a Team Achilles, ami a korábbi szériától eltérően főleg normál embereket foglalt magába szuperhősök helyett, és ami egy kisebb botránnyal és az író kirúgásával, az aktuális sztori befejezése nélkül ért véget a 23. számmal. Majd 2006-ban jött Christos Gage, és 12 nagyszerű részig írta a szupergonoszokkal szintén emberfeletti képességek nélkül szembeszálló (viszont roppant intelligens, manipulatív, kőkemény és találékony tagokkal teli) csapat történeteit. A jelek szerint ez annyira sikeres volt, hogy a Wildstorm a Number of the Beast című mini után zavartalanul folytatta a számozást a 13. résszel, pedig ez egy teljesen új sorozat, más szereplőkkel és más koncepciókkal – na és más alkotógárdával.
Az író, Ian Edginton (legismertebb műve talán Wells Világok harca című regényének adaptációja, illetve folytatása) mindenesetre elérte azt, amire nem hittem, hogy képes lesz, vagyis fenntartotta Gage történeteinek színvonalát. Az új Stormwatch (továbbra is Jackson King vezetésével) ismét igazi szuperhősökből áll, így például Fujiból, Deathblow-ból, Flintből és Christine Trelane-ból – és akárcsak az Authority, ők is kétségbeesetten próbálják menteni, ami a világvége után még menthető. Az előző két rész túszmentéssel, és egy kegyetlen észak-koreai szupergonosz-trió lekapcsolásával telt, és utóbbi, azonkívül, hogy fordulatos és lendületes volt, pár érdekes kérdést is felvetett. Például, hogy Amerikának (vagy éppenséggel az aktuális, nagyobb hatalomnak) kötelessége-e, beavatkozni egy másik ország ügyeibe a jó érdekében, még akkor is, ha annak az országnak a népe ezt nem kívánja, sőt, határozottan ellenzi – mi több, ilyen esetben van-e egyáltalán joga beavatkozni? És különben is, számítanak még valamit a régi ellenségeskedések az apokalipszis után? Edginton szerencsére nem osztogat könnyű válaszokat ezekre a kérdésekre, és nem is erőlteti őket túlságosan – csak úgy ott vannak, szépen becsomagolva a szuperhős-akcióba, aki akarja, észreveszi, aki akarja, nem.
A 15. szám kiindulási alapja mindenesetre egyszerűbb: a katasztrófát követően életre kel egy régi hidegháborús szovjet szuperfegyver, a teljesen automatizált gigászi Háborús Gólem, ami ha elszabadul, és nem lesz, aki megállítsa, még mélyebbre nyomja a világot a pöcegödörbe. Itt még csak ennek a sztorinak a felvezetését látjuk, azt, hogy szerez tudomást minderről a földkörüli pályán keringő Skywatch parancsnoka, King, egy régi barátján keresztül. Vagyis kapunk egy ötletes és intenzív nyitó akciójelenet az informátor menekülésével, aztán egy hosszú, de ügyesen megírt, egyáltalán nem száraz magyarázkodást, a kettő között pedig egy plusz jelenetet a The High-jal, a Number of the Beast főhősével – akinek szerepe még tisztázatlan, de ideje volt, hogy három hónappal az új status quo indulása után felbukkanjon valahol. A rajzok szépek és valósághűek, és bár nem különösebben kiemelkedőek, azért örvendetes, hogy Leandro Fernández (Punisher MAX) nem operál hatásvadász megoldásokkal, inkább csak szépen, egyszerűen, de vérprofin kiszolgálja a sztorit. (Wildstorm)

Unknown Soldier 1: A House of Mystery után ez már a második ezüstkori DC sorozat, amit a kiadó Vertigo imprintje mostanság új köntösbe öltöztetve tol az olvasók elé (bár a ’90-es évek végén Garth Ennis már írt róla egy minit ugyanide). A ’60-as, ’70-es évek szériája egy második világháborús hősről szólt, aki testvére halála és arca összeroncsolódása után az álcázás mesterévé válva, az ország elsőszámú kémje lesz, csataterek helyett az események hátterében befolyásolja a háború menetét, és végül sajátkezűleg öli meg Adolf Hitlert (amit aztán persze öngyilkosságnak állít be). A Swamp Thing egyik írójaként elhíresült Joshua Dysart új sorozata azonban nem is állhatna messzebb ettől a koncepciótól.
A történet középpontjában Lwanga Moses, egy ugandai pacifista orvos áll, aki több évtizedes háborúk nyomában dolgozik országa szebbé és jobbá tételén. Mindeközben azonban nyomasztó, brutális rémálmai vannak, az egyikben például saját felesége nyakát tekeri ki. A nyugtalanító körülmények akkor érik el gyújtópontjukat, amikor a doktor helyi lázadókkal kerül szembe: hirtelen megtáltosodik, és önmagán kívüli állapotban, kegyetlenül lemészárolja támadóit. Mindeddig az egyetlen biztos közös pont az eredeti sorozattal a karakter arcának elcsúfítása: Moses az összecsapás után, szörnyű identitás válság és zavarodottság közepette egy darab sziklával esik neki saját képének. Dysart azonban ennél jóval többet elhint, már itt, az első számban is: ha minden igaz, Mosest szoros kötelékek fogják fűzni az eredeti unknown soldierhez, akinek szelleme, tudata vagy valamiképpen megszállja őt, vagy irányítja, de az is elképzelhető, hogy ez a karakter a réginek (aki ugyan elvileg még életben van, de ezen persze itt változtathatnak), valamiféle inkarnációja lesz.
Ennyit az új sorozat és a régi kapcsolódási pontjairól, most lássuk, mit is kapunk pontosan a pénzünkért. Dysart rutinosan, intelligensen ír, és kiváló érzéke van a dinamikához, a hosszú dialógusok ugyanolyan lendületesek és olvasmányosak, mint a jól felépített, kellően véres, intenzív és brutális akciók. Moses karaktere tökéletesen működik, már csak azért is, mert egy hithű pacifistáról van szó, akit a sztori kíméletlenül lerángat a vad, bestiális erőszak szintjére, és ha az író jól játssza ki a lapjait, ez a kettősség, ez az izgalmas ellentét akár az egész sorozat meghatározó témája lehet. És ehhez hozzátartozik a magától adódó kérdés: létezhet olyan szituáció, amelyben már a legmakacsabb pacifizmus is értelmetlenné válik, és kényszerűen átadja a helyét az egyébként olyannyira megvetett erőszaknak, bekapcsolódva annak értelmetlen körforgásába? Az Unknown Soldier alapvetése persze mindig is az volt, hogy akár egyetlen ember is befolyásolhatja a történelem menetét, ha jó helyen és jó időben van, úgyhogy nagyon is valószínű, hogy Dysart ebbe az irányba tart a sztorival. Mindemellett meg kell még említeni a helyszínt is: nem árt, hogy van egy képregény, ami a „népszerű” háborúk helyett az évtizedek óta szenvedő Ugandára hívja fel a figyelmet – na nem, mintha bármi változna tőle, de jó tudni, hogy nem minden amerikai ragadt le a terror elleni háborúnál.
És akkor végül, de nem, hohó, de még mennyire, hogy nem utolsósorban, pár szó a rajzokról: azokat az olasz Alberto Ponticellinek köszönhetjük, aki nyers, naturalisztikus, valószerű vonásokkal dolgozik, és nagyon hatásosan jeleníti meg az ugandai környeztet. Panelkezelését pedig tanítani lehetne: alapvetően egyszerű, de roppant hatásos, minden kép mesterien kiszámított, minden, az összes szempontváltás, be- és kizoomolás és oldalkompozíció, tökéletesen a helyén van, igazi profiként vezeti az olvasó szemét, legyen szó akár akcióról, akár dialógusról. Szóval egy újabb ígéretes sorozat indulásának lehetünk tanúi. (Vertigo)

War Heroes 2: Bár nem egészen októberi megjelenés, nemrég indult az Image-nél Mark Millar új szerzői sorozata, úgyhogy gondoltam, miért ne vethetnénk erre is egy pillantást. Millar azt nyilatkozta, hogy a War Heroes valami olyasmi, ami az Ultimates 3 lett volna a Marvelnél, ha ő írja Jeph Loeb helyett (aki mellesleg katasztrofális munkát végzett). Egyébként pedig ez az a képregény, ami alig került a boltokba, Hollywood máris megostromolta a szerzőt a jogokért, úgyhogy várható, hogy pár éven belül elkészül belőle a mozifilm – akárcsak Millar másik saját sorozatából, az Iconnál futó Kick-Assből (amit már javában forgatnak). A War Heroest egyébként sok helyen úgy írták le, mint az X-Men találkozását az Acéllövedékkel, és ebben van is valami.
A sztori szerint Amerikát egyre brutálisabb terrorista támadások érik, amiket persze a kormány nem is haboz megtorolni: a terror elleni háború eléri Iránt, a következő célpontnak pedig Szíria ígérkezik – ám hiába a kegyetlen merényletek, a háború maga is egyre nagyobb áldozatokat követel, és a nép szép lassan kihátrál annak támogatásából. Katonának sem jelentkeznek olyan sokan, mint ahogy azt a kormány szeretné, úgyhogy a fejesek előzúzzák a kalapból a szuperkatonák koncepcióját – ez nem csak a csaták megnyeréséhez hasznos, de propaganda eszköznek sem utolsó. Elvégre mindenki nagyobb lelkesedéssel jelentkezik Sam bácsi hadseregébe, ha az ott kapott piruláktól repülni tudnak, láthatatlanná válni, falat átütni, gondolatukkal tárgyakat mozgatni és így tovább. Pár fiatal azonban nem egészen hazafias indíttatásból jelentkezik önkéntesnek: céljuk a meggazdagodás, amit pedig úgy próbálnak elérni, hogy ellopják a pirulák titkát, és átadják azt az Al Qaedának. Az ötlet nem rossz, bár a szuperhős-zsánerben (még ha komolyabb, felnőttesebb témáról van is szó, mit itt) már igencsak nehéz bármi újat mutatni, és Millar sem tud. A második rész valóban egy tipikus, ezerszer látott „kőkemény őrmester kiképzi a bakákat” jelenet, megfűszerezve a szuperképességek koncepciójával – de egyébként ha ettől a körítéstől eltekintünk, a sztori meglehetősen sematikus. Ami pedig a karaktereket illeti, Millar szokása szerint nem igazán erőlteti meg magát: a főszereplőket még főszereplőknek nevezni is túlzás, annyira beleolvadnak a tömegbe, csak akkor tudjuk, hogy az adott jelenet éppen egyikükről szól, ha titkos tervükről beszélgetnek, mert nagyjából ez minden, ami megkülönbözteti őket másoktól (bár ez a rajzoló sara is – elég jellegtelenek az arcvonások, és az sem segít, hogy mindenki kopasz). Ráadásul az, hogy terroristáknak akarják elárulni a hazájukat, nem kifejezetten könnyíti meg az olvasók számára a velük való azonosulást – és akkor képzeljük csak magunkat a jenkik helyébe! „A főhősök az Al Qaedának akarják átadni a szuperképességek titkát? Nem azok a rohadékok döntötték le a tornyainkat, és öltek meg több ezer amerikait?” Na jó, egyiküknek természetesen kétségeik támadnak a tervvel kapcsolatban, és nyilván ő lesz az, aki majd szembeszáll a többiekkel, és megmenti a napot, de ha tényleg csak ennyiről fog szólni az egész (egy hatrészes miniről van szó egyébként), akkor ez kissé kiábrándító lesz.
Tony Harris felelős a rajzokért, és az ő munkája sem nyűgözött le különösebben. Nem rossz, na, csak kissé jellegtelen, amolyan „tipikus független képregényes” képekkel áll elő, amivel főleg két gond van: a gyűrött arcok nem festenek valami jól, és Millar tipikusan cool kétoldalas képeihez Harris kicsit kevésnek tűnik, legalábbis semmiképpen nem tudja elérni velük azt a hatást, ami érzésem szerint az író célja lenne. Ez eddig csak közepes, és mivel nem sok minden történt benne annak ellenére, hogy már a harmadán túl vagyunk, ez nem valami bíztató. (Image)

Nos, tőlem ennyi volt erre a hónapra, de ne menjetek még, hiszen a következő oldalakon átveszi a szót geomailer, pár legalább olyan érdekes képregénnyel kapcsolatban, mint amikről eddig olvashattatok! (És ha valaki hozzá hasonlóan kedvet érez, hogy havi rendszerességgel írogasson egy-két címről, jelentkezzen bátran, nem harapunk!)

Olórin

Oldalak: 1 2 3 4 5 6