Havi Comics (2008. december)

Anna Mercury 4: Warren Ellis legújabb minisorozata már a végéhez közeledik (egyetlen rész van hátra), szóval legfőbb ideje, hogy belepillantsunk kicsit. A Transmetropolitan szerzője ezúttal akciót kever kedvenc elfoglaltságához, a tudományos hablatyoláshoz, aminek középpontjában itt furcsa párhuzamos világok állnak. Vagy valami olyasmik. Az alapötlet, hogy a Föld körül kilenc kis Föld kering, mindegyik a saját kis univerzumában, a saját kis civilizációjával és népességével, de egy másik térben és időben, vagyis voltaképp láthatatlanul. Aztán az amerikaiak véletlenül felfedezték őket 1948-ban (Philadelphia kísérlet), és mivel egy baromi nagy csatahajójuk landolt az egyik ilyen világ városának utcáján, alaposan beszennyezték annak természetes fejlődését. Ennek következményeként van most egyfajta polgárháború két város között, és ennek hatásait próbálják csökkenteni a britek, és legjobb ügynökük, Anna Mercury, aki rendszeres utazások tesz ebbe a világba, hogy eltakarítsa a jenkik szemetét.
Az ötlet tipikus Ellis, és tipikusan úgy adja elő, hogy az olvasó minden kérdés és kétkedés nélkül bekajálja. Igen, az öreg bizony ért az efféle hardcore science fiction rizsához, olyasmiket is megmagyaráz, amikre más írók talán nem is gondolnának (nem is beszélve az olvasókról). Szóval megkapjuk a szerzőtől elvárt, intelligens dialógusokat, és az érdekes, elgondolkodtató elméleteket. Kicsit sajnálom viszont, hogy ezenkívül csak akciókat kapunk – természetesen kellően véreseket és brutálisakat, hiszen mégiscsak egy Avatar képregényről van szó, de ez a lényegen nem változtat. A karakterek nem különösebben fontosak, a főhősnő, Anna mellett mindenki teljesen mellékes, és szigorúan funkcionális szerepet tölt be: a projekt vezetője és a miniszterelnök például csak azért van ott, hogy legyen valaki, akinek dialógusain keresztül az olvasó megtudja a szükséges információkat a Föld körüli világokról. De maga Anna sem egy összetett egyéniség, bár Ellis finoman elhint vele kapcsolatban érdekes személyiségjegyeket, amikre a felületes olvasó talán fel sem figyel. Például, hogy élvezi a harcot – na nem valami perverz módjára, csak amolyan egészséges virtussal. Ebben a negyedik részben pedig különösen jó ötlet volt az írótól, hogy az elejétől mutatta be Anna egy szokásos napját. Korábban csak azokban a bizonyos világokban lövöldözve és öldökölve láttuk, most viszont először otthon találkozunk vele, a reggeli ébredés pillanatában. Álmosan felkel, megvakarja a seggét, elüldögél a wc-n, szitkozódik a postát látva, kávét főz, rádiót hallgat, aztán metróval munkába megy, mint bármilyen egyszerű hivatalnok. Fél óra múlva pedig már az egyik kis Föld hatóságainak fogságába esik – merthogy a képregény ezzel a cliffhangerrel ér véget.
Pofás kis mini ez az Anna Mercury. Nem fogja megváltani a világot, de van egy főszereplője, aki a vele kapcsolatos kevés dialógus ellenére is egészen érdekes, ahogy láttuk, van benne pár egészen jó ötlet, és vannak benne dinamikus, jól átgondolt és furfangos akciók is, vagyis egy könnyed, délutáni olvasmánynak tökéletesen megteszi. Ja, és a rajzok is kellemesek: Facundo Percio szimpatikus, nyűzött, élő, vagyis korántsem tiszta, tökéletes arcokat rajzol, és a női idomokat sem túlozza el – az akciói pedig lendületesek, több nem is kell. Főleg, hogy az Avattarról van szó, márpedig annak képregényeit általában nem a rajzok miatt szeretjük. (Avatar)

Back to Brooklyn 2: Garth Ennis legfrissebb minije az Image-től érkezik, és kivételesen nem rúgja valagba benne a keresztény egyházakat. Inkább a MAX-os Megtorló és a Maffiózók nyomdokain jár vele, és egy véres gengsztertörténetet mesél el brooklyni nagymenőkről. A felállás egyszerű: Bob Saetta, a hírhedt Saette család második embere, egy szép pénteki napon besétál a legközelebbi rendőrőrsre, és közli, hogy kipakol mindent. Mindent a családjáról, a testvéreiről, az üzleti kapcsolataikról, saját szervezetükről, és mindazokról, akikkel valaha kapcsolatban álltak. A zsaruk és az FBI persze azt se tudják, hova csináljanak örömükben, bár csak egyiküknek jut eszébe feltenni magában a kérdés, hogy egy ilyen nagymenő mégis milyen indíttatásból válik patkánnyá. Válaszra azonban nincs idő, mert a szituáció megváltozik: Bob feleségét és gyerekét elrabolja testvére, a Saetta család feje, remélve, hogy ezzel kussolásra bírja az öcsikét. Bob rögvest új alkut köt a hatóságokkal: engedjék el, hogy visszaszerezhesse a családját, bármi áron, aztán ha biztonságban tudja őket, visszajön, és a tervek szerint kipakol mindent. Minthogy az ügy még nem került bele a bürokrácia malmába, csak kevesen tudnak róla, és mivel a rendőrök nem tudnák élve visszaszerezni Bob szeretteit, egy zsaru és egy FBI-ügynök belemegy a játékba. Bob pedig elindul, hogy egy puskával felszerelkezve, amolyan frank castle-s vehemenciával véres utat vágjon magának családja felé a brooklyni alvilág krémjében.
Lássuk csak, mi is van itt. A cselekmény egyszerű, főhősünknek el kell jutnia A pontból B-be, és megölnie mindenkit, akit a kettő között talál. Egy ilyen sztori elsülhet jól és rosszul is, itt szerencsére jól sül el. Bob karaktere pedig érdekes eset. A Castle-párhuzam azért is találó, mert hozzá hasonló közönnyel, nyugalommal, csak a célt szem előtt tartva, mindenféle érzelmi kirohanások nélkül megy előre, és öl meg mindenkit, aki az útjába kerül. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy ez a faarcú, teljesen egykedvűnek látszó figura szándékosan ilyen, vagy csak azért, mert Ennis elfelejtette markáns jellemvonásokkal felruházni, de mindenesetre illik a sztorihoz – és illik Mihailo Vukelic kissé steril, de realisztikus, fantasztikusan hangulatos színezéssel ellátott képi világához is, amit leginkább Adi Granovéhoz tudnék hasonlítani, csak annál szerencsére némileg dinamikusabb és élettel telibb. És nem csak az arcok, a mimikák és gesztusok, hanem az akciók terén is, amik egyébként szintén nagyszerűek. Kellően véresek és brutálisak (Bob nem válogat az eszközökben, ha kérdése van, és nem kap választ, biztatásként ellő egy-két kezet és lábat), de nem olyan túlzóak, mint néha már a Megtorló esetében voltak. Az emberek kényelmetlenül hitelesen esnek össze, miután eltalálják őket, a sebek valóságosak, a halál mocskos és dicstelen.
De minden brutalitása ellenére a Back to Brooklyn nem nélkülözi a humort sem (ennek a számnak a frenetikus komikus mellékzöngéje a hihetetlenül hosszú farokkal megáldott gengszter, Vinnie), és talán a romantikát sem – a sztoriba belép Bob egy régi szerelme, aki pechjére alaposan belekeveredik az ügybe. A fő kérdés persze az, hogy az alvilág egyik nagyágyúja mitől gőzölt így be, hogy hirtelen úgy döntött, kiadja a zsaruknak az egész szervezetet, amelyen belül felnőtt, és ha minden igaz, erre a kérdésre a következő számban választ kapunk – amely válasz valószínűleg még több hullához fog vezetni. Részemről jöhetnek. (Image Comics)

Bad Planet 6: Steve Niles először, méghozzá ezúttal a megtorlós filmszerepéről ismert színésszel, Thomas Jane-nel, aki elmondása szerint egy autóbalesete után, Vicodintól bódult lázálmaiból vette a Földet ellepő szörnyű földönkívüli halálpókok ötletét. Hogy ez hülyén hangzik? Persze, de hát kérem, itt egy pokolian szórakoztató ponyva sci-fi horrorról van szó, tessék már ránézni arra a gyönyörűségesen komolyan vehetetlen borítóra! Hát nem bájos? És szeretem én, de még mennyire szeretem Warren Ellist, de bizony nagyon nem árt, ha ilyen kellemesen nosztalgikus hangulatú agymenésekkel is meglepnek minket néha, ahol csak a kaland, meg a vérfürdő meg a humor számít (ld. még a stílusában ehhez hasonló, frenetikus Fear Agentet a Dark Horse-tól). A sztori azzal indult (még 2005-ben, szóval sajnos nem egy gyakran megjelenő sorozatról van szó), hogy egy bazinagy meteor tartott a Föld felé, amivel kapcsolatban attól féltek, hogy pofás kis pusztítást végez majd, ha becsapódik. Hát, becsapódni becsapódott, és igen, pusztítást is végzett, csakhogy nem meteor volt, hanem űrhajók, amik Afrikában és Washingtonban értek Földet, és amik azonnal nyálkás, gusztustalan, emberszeletelő óriásrovarokat és egyéb szörnyűségeket kezdtek ontani magukból. Úgy tűnt, a Földnek befellegzett, de a számítógépzseni afrikai kisgyerek, a dögös, arizonai bolygóvédelmis csaj és az ausztrál tudós-cowboy első látásra röhejesen hatástalan triója tartogat meglepetéseket, főleg azután, hogy egy nagy, rusnya, de jószívű idegen is csatlakozik hozzájuk, akinek elszámolnivalója van a dögökkel, tekintve, hogy azok kiirtották szülőbolygóját.
A Bad Planet egy pokolian szórakoztató, lendületes, akciódús, vérgőzös, iróniát sem nélkülöző sci-fi horror, az ’50-es, ’60-as évek inváziós B-filmjeinek stílusában. Van itt gyerekzseni, repülő autó (ne is kérdezzétek…), gigantikus fejszével hadonászó, megtermett földönkívüli, kellő mennyiségű gore, mindenféle rusnya óriáspók-hordák és egyéb undorító, végtagletépésre és bélkiontásra tökéletesen alkalmas rémek, dögös maca veszélyben, tábornok ravaszra tapadt ujjakkal, szóval minden együtt van egy igazi mókához. Niles és Jane pedig nagyon jól értenek hozzá, hogyan dobják fel az ezerszer látott történetet. Helyén van a humor (a női főszereplő és a fejszés idegen első dialógus kisebbfajta röhögőgörcsöt eredményezhet), helyükön vannak az archetipikus karakterek, helyén van az apokaliptikus hangulat, helyén van a cselekmény dinamikája, vagyis minden. Kiváló az ötlet is, amelynek segítségével ebben a részben végre megszabadulnak az inváziós rovarseregtől – legyen elég annyi, hogy nagy szerepe van benne a néhai, legendás Nikola Teslának.
És hogy szó essen a habról is a tortán, a rajzok is igazán tetszetősek – azt nem mondhatom, hogy teljesen egységesek, mert hat rész alatt az alkotók próbálkoztak 3D-s technikával, és festett oldalakkal is, de a legtöbb munka James Daly nevéhez fűződik, és nyers, realisztikus, hangulatos színekkel kitöltött vonásaira igazán öröm ránézni, a hentelések pedig különösen látványosak lettek. Annyit még hozzá kell tenni, hogy a Bad Planetet eredetileg 12 részesre tervezték, de ha minden igaz, egyelőre két részre vágták, és a jelenlegi sztori (bár jókora, új irányba vezető cliffhangerrel) ebben a hatodik számban lezárul. Az eddigi gyakorlat alapján kicsit sem vagyok optimista a folytatás érkezést illetően, de az biztos, hogy veszettül várom. (Image Comics)

Oldalak: 1 2 3 4