Havi Comics (2008. december)

Itt vagyunk, megint ragyogunk, geomailer és én, az immár szokásos havi összefoglalónkkal, amiben sorra vesszük a legizgalmasabb és legérdekesebb amerikai képregényeket. Most is szolgálunk nektek mindenféle jóval, ráadásul olyan változatosan, hogy egy szavatok sem lehet. Lesz itt krimi, sci-fi, horror és mese, meg még olyan is, aminek a műfaji besorolását rátok hagyom – úgyse jártok majd vele sikerrel, hehe. Szóval, Steve Nilesnak rögtön két comic kapcsán is körmére nézünk, itt van egyrészt a Bad Planet című inváziós ponyvájának záródarabja, és a City of Dust című gyönyörűség, amiről csak azért sem írok itt egy szót sem, tessék csak beljebb fáradni, és utánaolvasni. Szintén kétszer örvendeztet meg minket Bill Willingham a Fablesszel és a Jack of Fablesszel, valamint Warren Ellis az Anna Mercuryval és a No Heróval. Aztán folytatódik még az új Spawn lassú átalakulása is, nem beszélve a Witchblade egyre inkább elmérgesedő faji konfliktusairól. Belepillantunk a vége felé járó 100 Bulletsbe, az utóbbi idők egyik legkülönösebb új sorozatába, az Airbe, és persze Garth Ennis kőkemény gengsztercomicjába, a Back to Brooklynba is. Kattintással előre hát a jenki képregénykánaánba!

100 Bullets 97: Lassan elbúcsúzhatunk a 100 Bulletstől is, hiszen már csak három rész van hátra Brian Azzarello és Eduardo Risso briliáns és mellesleg díjnyertes ponyva-noir sorozatából. Nem fogok most belemenni abba, hogy mi is ez, miről szól és milyen stílusban, hogyan indult a történet, és hol tart most – aki ennyi év után nem tud az egyik legfantasztikusabb jelenlegi amerikai sorozatról (egyben minden idők egyik legjobbjáról, ami a Vertigónál megjelent), az bizony magára vessen, de nagyon. Aztán pedig sürgősen kezdje el olvasni.
Ez az utolsó sztori a jelek szerint extra hosszúságú, vagyis nem kevesebb, mint 12 részes lesz, és az utóbbiakban alaposan besűrűsödtek az események. Joan D’Arcy, a Trust egyik tagjának megbízásából egy visszavonult minuteman, Will Slaughter megölte azt az embert, aki Graves ügynököt ellátta azzal a bizonyos aktatáskával, a pisztollyal, és a címbeli száz tölténnyel. Közben a Trustot alkotó 13 családból már csak ötnek a feje van életben, és azok is éppen egymás ellen szövetkeznek. Medici és Vasco magával Gravesszel fúj egy követ, minthogy nemrég kiderült, hármójuk egy ősrégi, titkos megállapodása indította el a vérfürdőt, amiben egyre több és több hulla ázik, ahogy mind a Trust tagjai mind egykori rendőreik, a minutemanek háborúznak egymással és egymás között is. Ember legyen a talpán, aki a temérdek fordulat, árulás és köpönyegforgatás közepette tisztán látja, ki melyik oldalon áll – vagy, hogy hány oldal van egyáltalán.
A 100 Bulletsnek temérdek erénye van, de az egyik legfontosabb a totális kiszámíthatatlanság – aminek többek közt része az is, hogy egyetlen karakter életben maradása sem garantált. Túlvagyunk 97 részen, három van hátra, és gőzöm, de tényleg, gőzöm sincs, hogy fog végződni a sorozat. Nem számít, milyen dörzsölt és tapasztalt vagy, hány könyvet, képregényt olvastál, és hány filmet láttál, sosem tudhatod, mi történik legközelebb. Döbbenetes írói bravúr, ahogy Azzarello kerülgeti a sablonmegoldásokat, és ahogy minden egyes számban képes meglepni az olvasót, ráadásul úgy, hogy az egymásra épülő, derült égből érkező fordulatok még ennyi idő után sem válnak fárasztóvá (ellentétben például a Losttal, hogy egy népszerű tévés példát mondjak). A sztori tehát továbbra is lehengerlő, a cliffhanger pedig brutális erejű – az a fajta, ami után kínszenvedés kivárni a következő számot.
Addig is, ebben a 97.-ben, a Trust megmaradt családjainak két részre szakadt vezetői találkoznak szövetségeseikkel, és forralnak terveket a másik fél ellen. A két találkozót egymással párhuzamosan követhetjük figyelemmel, közbeiktatva egy harmadik szálat, amiben a mit sem sejtő Lono szállítja le Benitónak Dizzyt. Amit itt látunk, az történetmesélés mesterfokon. A különböző helyszínek lehengerlő dinamikával, és egyre gyorsabb iramban váltakoznak. A füzet elején még oldalakat töltünk az egyik társasággal, mielőtt áttérünk a másikra, a végén viszont már panelenként ugrálunk oda-vissza, és közben a szokásosan pengeéles dialógusok is átcsúsznak egyikből a másikba – persze úgy, hogy utóbbiban is passzolnak az aktuális eseményekhez, sőt, azok által többletjelentést is nyernek.
Risso rajzait nem kell dicsérni azoknak, akik ismerik a sorozatot. Nyers, durva, erőteljes vonásai, sokszor üresen hagyott hátterei, árnyékokkal való játszadozásai tökéletesen noiros és ponyvás hangulatot teremtenek, az enyhén rajzfilmes beütés (leginkább a karakterek mozgásában figyelhető meg) pedig sajátos fűszerként járul hozzá a végeredményhez. Ebben a számban Lonóról van egy kép, ami egészen szenzációs: miután épphogy megmenekül Benito birtokáról, sántítva, vérezve, nyelvét lógatva, görnyedten, kifulladva tántorog az utcán – testtartása, arca, egész lénye nem is egy emberre, hanem egy állatra emlékeztet. És mint tudjuk, Lono sok szempontból az is. De nem ragozom tovább a szót. Ezt olvasni kell. Mindenkinek. (Vertigo)

Air 4: Két olyan cím is fut jelenleg a Vertigónál, amit egyszerűen nem tudok hova tenni: nem tudom, merre tart a sztorijuk, nem tudom, milyen műfajba lehetne besorolni őket, nem tudom, mit szed az írójuk, hogy ilyen különös történeteket vet papírra. Az egyik a Young Liars, amiről egy korábbi összefoglalóban már volt szó, a másik pedig az Air, ami ugyan előbbihez képest maga a megtestesült egyszerűség, de önmagában azért mégiscsak egy egészen furcsa sorozat. Jelenleg úgy tudnám jellemezni, mint egy meseszerű, post 9/11-es szerelmi történet, némi lostos beütéssel – amihez ennek a negyedik résznek a végén hirtelen, mint derült égből a féltégla, becsatlakozik a steampunk is. Itt már tényleg csak annyit tud kinyögni az ember, hogy: hö? Ja, és említettem már, hogy a szám elején a főszereplő egy, izé, szóval egy madárkígyóval beszélget? Na, erre varrj gombot…
Blythe egy légikísérő, aki viszont tériszonyszerű állapotban szenved (mellesleg erre most végre magyarázatot kapunk), és aki kapcsolatba került egy Estatian Front nevű csoporttal, amelynek célja, hogy erőszakkal vegye vissza az eget az azt félelemkeltéssel uraló terroristáktól. A sors aztán összehozta egy Zayn nevű férfival, aki a nem éppen tisztességes Front céljait kívánja keresztülhúzni, és akibe hősnőnk annak rendje és módja szerint gyorsan bele is szeretett. Zaynt azonban elrabolták, és egy Narimar nevű, elvileg nem létező országban tartották fogva. Aztán most mindehhez hozzájön még némi vállalati kémkedés és titkos háború.
A sztori középpontjában Blythe és Zayn tündérmesébe (vagy egy átlagosnál is naivabb és rózsaszínűbb hollywoodi romantikus filmbe) illő kapcsolata áll, és erre a „szerelem első látásra” jellegű alapra épülnek rá a különösebbnél különösebb események, amik csak úgy tobzódnak a rejtélyekben. Az író, G. Willow Wilson elsősorban ezekre a furcsaságokra koncentrál, és ráadásul meglehetősen gyors tempóban halad előre – úgy vág bele az újabb rejtélyekbe, hogy a régiekkel kapcsolatban még csak utalásokat sem igazán csöpögtet el. És bár ez az iram valahol dicséretes, hisz tény, hogy az Air veszettül jól olvastatja magát, de ha nem kapunk hamarosan válaszokat, akkor óhatatlanul érezni fogjuk a rétestészta-effektust. Plusz, ezzel a tempóval persze a karakterek is elsikkadnak – nem igazán kapott még senki érdemleges jellemrajzot, mindenki csak felskiccelt figura, és a főhősnő is csak azért nem válik unalmassá egysíkúsága ellenére, mert Wilson dinamikusan változó körülmények közé helyezi. Félreértés ne essék, ez így, a negyedik rész környékén még nem probléma, de hamarosan változtatni kell, ha azt akarja, hogy műve hosszú távon is működjön. (Vertigo)

Oldalak: 1 2 3 4