Geekek és generációk: A fantasztikus történetek új mentora

– Honnan tudom, hogy készen állok?
– Sehonnan. Egyszerűen fejest kell ugranod az egészbe.

Miles Morales egyszerű, hétköznapi srác, akit megcsíp egy radioaktív pók. Szerencséjére azonban nem ő az első, létezik egy bizonyos Peter Parker nevű gyerek, aki a maga esetlen módján mentorálja. Nem egy Obi Van Kenobi ő, se nem Gandalf, vagy Albus Dumbledore, hiszen esendő ember, nem pedig egy mindentudó öreg. Ám létezik egy ennél is nagyobb különbség közte és a felsorolt kaporszakállak között: Pókember a szemünk láttára nőtt fel. Egy személyiség, nem pedig szerep.

A hagyatékkarakterek korában egyre több ilyen példával találkozunk, amikor egy ismert szereplő hirtelen a tapasztaltabb felnőtt szerepében találja magát, és nem visszamenőleg tekintünk bele a zsengébb, esendőbb éveibe, mint Obi Van vagy Dumbledore esetében (ahogy Gandalf háttere is később, A szilmarilokban kerül bemutatásra). A képregényekben hasonló szerepet tölt be Marvel Kapitány is Kamala Khan életében, ahogy Aang is a Korra legendájában.

Ennek az új mentortípusnak az egyik ismérve, hogy nem akarja ő előírni a fiatalabb nemzedéknek, hogy mit tegyen, hagyja, hogy a maga útját járja, csak nagy probléma esetén avatkozik közbe. Vannak tanácsai, de az ifjoncokat egyenlőbb félként kezeli, és nem tetszeleg a nagy bölcs szerepében.

Ha harmincnál idősebb kocka vagy, akkor teljes joggal ismerhetsz magadra ezeken a karaktereken keresztül. Már nem mi vagyunk az útmutatásra váró fiatalok, ellenkezőleg, felnőtt egy nemzedék, aki tőlünk vár útmutatást. Aki most szembesül az olyan fonákságokkal, amiket mi már rég megtanultunk. Ennek ellenére azért mégis létezik büszkeség a világon, mi pedig nem ezeréves matuzsálemek vagyunk, mint Gandalf és a társai.

Ahogy tévedhetetlenek sem, és bár ezt nem szeretjük beismerni, a lelkünk mélyén mi is érezzük. Arról nem beszélve, hogy Gandalf, Obi Van és Dumbledore valójában nem rendelkezett saját célokkal, eszközök voltak ők is, hogy a hőst a kijelölt útjukon tartsák. Nekünk vannak álmaink és vágyaink, és nem akarjuk mi mindig megmondani a „kis szarosoknak”, hogy mikor mit tegyenek, kiről mit gondoljanak, feláldozni meg aztán végképp nem szeretnénk magunkat epikus keretek között. Csupán alapvető dolgokra akarjuk őket megtanítani, hogy álljanak ki magukért, álljanak ki másokért, legyenek nyitottak a világ csodáira és tanuljanak a hibáikból. Ez egy kicsit más hozzáállás, mint arra nevelni, hogy kit öljenek meg ahhoz, hogy egy szebb világban éljünk.

Nem mintha a hagyatékkarakter akkora újdonságnak számítana, elég csak a Tini Titánokra gondolnunk a fiatalabb, az Igazság Társaságra az idősebb hősök terén. Mégis, míg Peter Parker vagy Aang a szemünk láttára nőtt fel, addig Bruce Wayne-nel és Clark Kenttel felnőttként találkoztunk először. Ennek ellenére jóval közelebb állnak ők az új mentorokhoz, mint a Campbell által bemutatott hős útjából származó öregek. Mind Batman, mind Superman önálló, a saját útjukat járó karakterek, akik ugyanúgy fordulnak náluk idősebb karakterekhez tanácsért – Alfred vagy a Kenték –, és akiket a fiatalok lázadásból vagy sokszor az irántuk érzett aggodalomból felülbírálnak.

Igazából már az ő „mentoraik” sem tekinthetők a fenti hármasnak – akiket a monogramjuk alapján nevezhetnénk „GOD”-nak –, mert nem a saját mítoszukba vagy pozíciójukba beleállva terelgetik a náluk fiatalabb hőst. Nem is tehetnék, Alfred Bruce inasa, a Kenték pedig egy emberfölötti idegent neveltek fel. És mégis, mind Batman, mind Superman hozzájuk fordulnak tanácsért. Talán éppen azért, mert mind Alfred, mind Jonathan és Martha Kent félti nevelt fiukat a saját küldetésétől, ahelyett, hogy rákényszerítenék őt egy feladatra.

A gyökerek tehát régen megvoltak a zsánerben az új mentorhoz, ami mostanra vált meghatározóvá. Ki a fene hitte volna, hogy a többi hős által gyerekként kezelt Pókember vagy a kölyök Aang válik fiataloknak tanácsot adó felnőttfigurává? Kicsit hasonló érzés szembesülni azzal, hogy már nem mi vagyunk a legfiatalabbak, akik a helyüket keresik a világban.

Az utóbbi években sokszor hangoztatott vesszőparipa lett a reprezentáció. A dolog szépsége éppen abban rejlik, hogy miközben bárki lehet hős nemtől, bőrszíntől, identitástól függetlenül, a feltörekvő ifjak nem söpörnek le minket, hanem egy új szerepet kapunk általuk. „Szörnyű, hogy szeretitek egymást, de az ellenkező oldalon álltok” – panaszkodik Terry a Batman Beyondban a megöregedett Bruce Wayne-nek, aki jót mosolyogva egy Selina nevű nőről kezd mesélni. Az az érzés, hogy a saját tapasztalatainkkal tanácsot tudunk adni a fiatalabbnak, felbecsülhetetlen.

Pontosan itt szúrta el az egészet az új Star Wars trilógia, azon kívül, hogy nem adott a fiataloknak elég terepet a fejlődésre. Ugyanis a narratíva alapján illene haragudnunk Luke-ra, Hanra és Leiára, hiszen közös kudarcuk az, hogy Kylo Ren akkora szörnyeteg lett, hogy az újjáalakult Birodalom legnagyobb harcosává vált. Lám, mondja az új trilógia tanulságként, nem is akkora legendák ők, mint amekkorának hittük őket.

De egy pillanat… miért kellett volna annak hinnünk őket? Az eredeti trilógiában nem voltak ők többek kisemberekként, akik mindent megtettek, hogy megállítsanak egy náluk erősebb gonoszt. Leia egy vesztes pozícióban tartotta egybe a lázadókat, Han rájött, hogy törődik a többiekkel, Luke pedig, hogy az empátia többet ér a fénykardforgatásnál. Ennek köszönhetően felszabadították a Galaxist egy diktatúrától. Egyedül az ő felelősségük lenne az, hogy innentől béke és jólét uralkodjon mindenhol? Az ő bűnük az, hogy ez nem így alakult, vagy azoké, akik elvárják, hogy innentől kezdve Atlaszként az ő vállukon nyugodjon minden felelősség?

A fenti hasonlat kicsit olyan, mintha számon kérnénk a II. Világháborúban harcoló öregektől, hogy miért van még mindig annyi igazságtalanság a világban, legyen szó társadalmi egyenlőtlenségekről, rasszizmusról, nemek közti szakadékról, ha egyszer már legyőzték a nácikat. Az első filmben Han és Reyék kapcsolata azért működhetett, mert még éppen nem erre hegyeződött ki – állítólag Ford balesete után átírták a jeleneteiket kicsit empatikusabbra, mert már ott egymást marták volna. Ez a film javára is vált, ugyanis ott még megtalálható az, hogy együtt, közösen, egyenrangú felekként küzdjünk egy jobb világért.

Éppen ez menti az egyébként felduzzasztott Hobbit-trilógiát – ami filmek tekintetében visszamenőleg mutatja be Bilbót, szemben a regényekkel –, hogy szerethetően elveszettnek és jóindulatúnak mutatja be hősét, akinek legnagyobb tette nem az volt, hogy bemerészkedett a sárkány barlangjába, hanem hogy örökbe fogadta és fölnevelte elárvult unokaöccsét.

Klasszikusabb stafétaátadást láthatunk az új Star Trek filmekben Leonard Nimoy szerepének köszönhetően, illetve egy kicsit fonákabb példát az X-men: Eljövendő múlt napjaiban. Az utóbbiban ugyanis bár a jövőbeli professzor mentorálja fiatalabb önmagát, valójában Logan ez, aki a szemünk láttára fejlődött és most visszamenőleg viszonozza a szívességet barátjának. Hasonlóval próbálkoztak az új Terminátor filmnél is, kicsit felemás eredménnyel, köszönhetően, hogy a történet sem tudta eldönteni, mi akar lenni, de a szándék ott is megvolt, és egyáltalán nem Linda Hamilton múlt, hogy ezt végül nem aknázták ki teljesen.

Ahogy garantáltan egyre több hasonló példát fogunk látni a jövőben, ami a világ egyik legtermészetesebb dolga. A hőseink felnőttek, ahogy mi is. El is várjuk, hogy úgy is viselkedjenek.

Pusztai Dániel