Galaxis őrzői, stopposoknak

A Marvel egyik legkönnyedebb filmje – elvégre, amiben egy két lábon járó fa haverkodik egy mosómedvével, mégis, milyen lenne, ha nem könnyed? – egyben a filmsorozat legnyomasztóbb felütésével kezdődik. A fiatal Peter Quill egy kórházban várja, hogy haldokló anyukája magához hívassa, miközben a fájdalom elől a walkmanje zeneszámaiba menekül. Miss Quill a rák végső stádiumában van, olyan látványosan, amilyen látványosan egy szórakoztató filmben lehet, így amikor arra kéri kisfiát, hogy fogja meg a kezét, Peter képtelen rászánni magát… hogy aztán anyukája a szeme láttára haljon meg, és ezzel örökre elússzon ez a lehetőség. A kisfiú könnyek között rohan ki a szabadba, ahol, mit tesz Isten, felveszi őt egy éppen arra járó űrhajó.

Emlékszem, nemrég Matthew Vaughn (Csillagpor, X-men: Az elsők) említette, hogy azért is teljesíthet olyan jól a Bosszúállók és a társai, mert az embereknek jelenleg annyi problémájuk van, hogy szeretnék, ha elterelnék a figyelmüket róluk. Azt hiszem, sehol nem láthattunk még ilyen vegytiszta példát az eszképizmusra való igényre, mint A galaxis őrzőiben – amit csak megerősít az, hogy csak az első jelenet után jön be a Marvel logó.

Volt, amikor az eszképizmus non-plus ultráját az űroperák jelentették, és most igen, elsősorban arra a farmersrácra gondolok, akit nem engedett el a nagybátyja a haverjaival lógni abban a messzi-messzi galaxisban. Aztán változtak az idők, és ma már az űroperák helyét átvették a szuperhősös filmek. Van valami szívmelengetően jópofa abban, hogy e két műfaj útja keresztezi egymást, különösen, hogy idejét nem tudom már, mikor láttam jó űropera filmet.

A galaxis őrzői márpedig tősgyökeres űropera, emellett esztétikájában, stílusában, életszemléletében nagyban merít a nyolcvanas évekből, ami sokak számára jelentette a nyugati kultúra csúcsát. Ezt csak kihangsúlyozzák a film betétdalai gyanánt felhasznált régi slágerek, amik mára feledésbe merültek kék bolygónkon… de Peter sosem tért vissza a Földre, így nála a polcon még bőven elfér egymás mellett Alf és a troll baba. Emellett persze legfőbb példaképei Kirk kapitány és Han Solo… nem mindig megy neki, de azért az ő ideiglenes szeretői is a leglehetetlenebb helyekről kerülnek elő.

Mondjuk, mi más is lehetne a foglalkozása, mint űrkalandor, miután a világegyetem egyik leghírhedtebb kalóza, Yondu, nevelte fel? A nevezett úriember egyébként leginkább Long John Silver és Törpapa keverékére hajaz, aki nem veszi jó néven, hogy szeretett mostohafia nem csak, hogy soha nem hívja őt, de még a zsákmányát is lecsapja a kezéről. A szóban forgó ereklyére persze vadászik mindenki a galaxisban, akit érdemes több fényévre elkerülni, így hát hősünk hamar állig merül a slamasztikában.

Szerencséjére ezt nem egyedül teszi, mert a Sors négy csodabogárral hozza össze: Gamorával, a zöldbőrű orgyilkosnővel, Draxszal, egy mogorva izomkolosszussal, valamint Mordállyal és Groottal, egy rossz természetű mosómedvével és egy jóindulatú, de kicsit egyszerű faemberrel, akinek meglehetősen behatárolt szókincse van. A társaságból egyedül őt nem nevezném gyökérnek, így hőseinknek már az összefogás is komoly gondot okoz, nemhogy az, miként mentsék meg a galaxist.

Mert hát a galaxist ugyebár meg kell menteni, pont azoktól a rosszarcoktól, akik a Peter által elrabolt ereklyét keresik. Őket Ronan, egy őrült fanatikus vezeti, aki igencsak sérelmezi, hogy népe és ellenségei között békeszerződés köttetett, és szívesen hánytorgatja fel, hogy apja, nagyapja és dédnagyapja nem ágyban, párnák közt halt meg, hanem az egyébként békés xandariak keze által. Őt éreztem egyébként a film gyengepontjának, ugyanis nem egy kimondottan összetett vagy érdekes gonosztevő ő, csak egy mezei őrült nagy hatalommal, aki azért van, hogy legyen kitől megmenteni a világegyetemet. Kár, mert egy emlékezetes ellenség bizony nagyon sokat nyom a latba, akármilyen filmről is beszélünk.

A galaxis őrzőit sokan a nyár filmjének kiáltották ki, amely jelzővel én azért csínján bánnék, és csak részben Ronan miatt. A szóban forgó alkotásnak helyén van a szíve, jó a humora és pörög ezerrel, a látványvilágáról pedig egy rossz szavunk nem lehet. A történetet láttuk már ezerszer, de ez nem is baj, viszont két dolog terén vártam többet. Az egyik a világalkotás, egy kicsit többet is elidőznék Quillék galaxisában, mert nagyon jópofa hely például a Tudástér, de a sok pörgés közepette nem marad idő igazán szemügyre venni. A másik, hogy talán egy kicsit több játék belefért volna az elvárásokkal, de talán Az ötödik elem túl magasra helyezte számomra a mércét.

Ennek ellenére A galaxis őrzői kellemes nyári szórakozás, a poénok zöme működik, látványos és jól megkoreografált csatákat kapunk, és bizony az is kiderül, hogy a két lábon járó fa és mosómedve haverja is lehet tragikus karakter.

A stáblista utáni jelenetre viszont akkor sincs mentség, ha történetesen senki nem gondolta komolyan.

Pusztai Dániel