Frank Miller’s Robocop – A jövőben nincs köszönet

A cím persze roppant ravasz, mert bár a képregény Frank Miller történetéből született, valójában egy cimborája, Steven Grant írta (őt a magyar olvasók ismerhetik A vér szaga című Megtorló-képregényből). Persze így nyilván könnyebb volt eladni – de hagyjuk ezt, hiszen a képregény keletkezésének körülményei sokkal fontosabbak és érdekesebbek, mint a valódi szerző kiléte. A The Dark Knight Returns hatalmas sikere után Miller meghívást kapott hollywoodba, hogy írja meg Paul Verhooven remek akciófilmjének, a Robotzsarunak a második részét. Ő nagy lelkesedéssel meg is tette, de aztán azt látta, hogy a stúdió cafatokra cincálja a forgatókönyvét, és kiöl belőle mindent, ami eltér a Nagy Hollwoodi Sablonkönyvtől, vagyis mindent, ami eredeti. A film persze így nem sikerült jól, de Miller másodszor is válaszolt az álomgyár hívó szavára – ám a Robotzsaru 3-hoz írt forgatókönyvét még az előző résznél is jobban megerőszakolták, így aztán a Sin Cityig felé se nézett Hollywoodnak. Ellenben 2003-tól megjelentette ezt a kilencrészes minisorozatot, ami a Robotzsaru 2-höz írt, eredeti forgatókönyve alapján készült.

Detroitban még mindig nincs rendben semmi. A rendőröknek tökük tele van a várossal, az OCP vezetősége szarik a világra, és csak saját zöldhasúit számolgatja, miközben az egykori Alex Murphy, Robotzsarukén továbbra is elkötelezetten járőrözik a lángoló utcákon. A korrupt város- és cégvezetés azonban nincs megelégedve a munkájával: túlságosan becsületes, például vérlázító módon nem hajlandó kidobni a lakásukból olyan embereket, akik teljes joggal tartózkodnak ott. Ezért egy másik, kevésbé erkölcsöcs múltú robotrendőr létrehozása mellett döntenek, és ezzel párhuzamosan Murphyt is „agymosásnak” vetik alá: átírják programját, hogy röhejes PR-bohócot csináljanak belőle. Persze semmi nem úgy megy, ahogy mennie kéne, és az utcákat még a szokottnál is jobban elönti a vértenger.

Ha bárki végigolvassa ezt a minisorozatot, rögtön meg fogja érteni, hogy a filmstúdió miért fázott tőle olyan eszméletlenül. Ha Grant hűen adaptálta a forgatókönyvet (márpedig Miller felügyelete alatt dolgozott, így nincs okunk azt hinni, hogy nem tette), akkor abból valóban egy igen meredek film készült volna, mindenféle olyan tulajdonsággal, amire Hollywood nem mer dollármilliókat áldozni, főleg nem egy sikeres franchise lehetőségének megteremtésekor. Pedig Miller pusztán tartotta magát az eredeti mozifilm stílusához, és ahhoz hasonló jellegű történetet kreált, gonosz média- és társadalomkritikával, szociális őrülettel, fekete humorral és brutalitással. Igaz, mindenre rátett még egy lapáttal, így a végeredmény egy eredeti, ultraerőszakos, groteszk, vicces, abszurd, vérmocskos és kegyetlenül szatirikus, tébolyult forgatag. És ehhez hozzájön még a főgonosz, Dr. Margaret Love, aki az utóbbi évek képregény-termésének egyik leggonoszabb ribanca.

A jövőbeli Detroit egy korrupcióban, mocsokban, törvénytelenségben és igazságtalanságban fuldokló bűzös kosztenger, ahol senki nem érezheti magát biztonságban: a cégérdekek emberéleteket tesznek tönkre, és rendőröket is mészárolnak, ha kell. De ahogy Robotzsaru páncélja alatt ott van a szigorú ír katolikus neveltetést kapott, erkölcsös Murphy, úgy a történet brutálisan groteszk kérge alatt is megbújik egy olykor-olykor megdobbanó szív. A főszereplő fáradhatatlan küzdelme a pokol felé tartó város megmentéséért egy szuperhős erkölcsét és lelkét sejteti (persze-persze, a programozás, de ugye senki nem gondolja, hogy Murphy csak amiatt cselekszik így?), utolsó beszélgetése az életében továbblépett exfeleséggel (még a körülmények abszurditása mellett is) szívszorító, az utolsó oldalakon pedig, amikor Robotzsarut szabaddá teszi, és újra teljes értékű embert farag belőle, Miller elárulja magát: bizony, belé is szorult romantika és emberség, bármennyire is igyekszik ennek ellenkezőjéről meggyőzni az olvasót (bár ha már így van, a főszereplő Robotzsaru/Murphy kettősségére kicsit jobban is rágyúrhatott volna).

Juan Jose Ryp rajzai Geogg Darrow-féle Hardboiled észbontó részletgazdagságának nyomdokain járnak, persze a mai divatnak megfelelően modernizálva, megőrizve valamit a ’90-es évek jellegzetesen túlzó, kaotikus stílusából, és a történethez passzoló abszurditással megspékelve. Frank Miller Robotzsarujának talán egyetlen komolyabb hibája, hogy nem kellett volna 9 részig elhúzni – és erős a gyanúm, hogy ha vette volna a fáradságot, hogy maga írja meg, akkor nem is történt volna így. De attól még áll rá, hogy nagyszerű szórakozás, sőt: igazi bűnös élvezet.

Megjelenés: 2003-2006
Történet: Steven Grant (Frank Miller)
Rajz: Juan Jose Ryp

Olórin, 2008. 03. 29.