Felnőttnek lenni: Superman

Idén jött ki Superman eredettörténetének sokadik újramesélése, az American Alien, ezúttal Max Landis (a Krónika forgatókönyvírójának) tollából. Korábban olyan szerzők mutatták be, hogy lett a kis Clarkból az Igazság, Igazságosság és az Amerikai Út Bajnoka, mint John Byrne, Mark Waid, Geoff Johns vagy éppen J. Michael Straczynski. Ráadásul Landisszel együtt az utóbbi három író az ezredforduló után mesélték újra és újra ugyanazt a történetet.

superman-secret-originMár ez valahol meglepő, hiszen egyetlen más szuperhős eredetét sem mesélik el ilyen frekventáltan, mert egyszerűen nincs rá igény. Supermanére viszont annyira van, hogy a telítettség ellenére ezen történetek rendre pozitív fogadtatásban részesültek. Mi lehet a titka? Elvégre sokak szemében Superman az egyik legunalmasabb karakter, hiszen kívül-belül tökéletes. Mégis, se az X-men, se Pókember, de még Batman karrierjének kezdetéről nem olvashattunk annyit, mint az Acélemberéről, pedig sokak szemében mind érdekesebb karakterek.

Mégis, úgy tűnik, sokadjára is kíváncsiak vagyunk, Clark miként szembesült emberfeletti képességeivel, milyen volt a kapcsolata szerető-óvó szüleivel, miként hagyta ott Smallville-t és miként próbált meg először helytállni Metropolis városában szerény riporterként. És valójában az ő története erről is szól, mert igaz, hogy egyszer megölte őt egy pusztító idegen lény, de ezt leszámítva nem volt olyan meghatározó állomása a karrierjének, mint Batmannek volt Jason Todd elvesztése, A gyilkos tréfa vagy a Senki Földje, mint amilyen az X-mennek volt a Sötét Főnix, Az eljövendő múlt napjai vagy az Apokalipszis Kora. Mintha Superman társaival szemben sokkal érdekesebb lenne addig, amíg hőssé nem válik.

Azt hiszem, ez a sajátosság pont abból az ellentmondásból fakad, hogy csetlő-botló Clarkként és félisteni Supermanként egyszerre esendő és tökéletes. Superman ugyanis valójában két karakter egyszerre, szemben Bruce Wayne-nel vagy Tony Starkkal, noha esetében azért nem annyira nyilvánvalóan, mint Hulk és Dr. Bruce Banner kettőse. Superman és Clark Kent ugyanis azt a személyt testesítik meg, akik vagyunk és azt, akikké lenni szeretnénk.

Van-e egyértelműbb allegóriája ennél a felnőtté válásnak?

young-clark

Kamaszkorunkban próbáljuk megtalálni a helyünket a világban, és kezdünk ráérezni arra, miben is vagyunk jók, miben is rejlik a tehetségünk. Ugyanezt szimbolizálja az is, hogy Clark hirtelen sugarat lő a szeméből vagy hallja a tücsökciripelést a szomszéd kisvárosból. Az, hogy kénytelen megtanulni, hogyan uralja ezeket a képességeket, megfeleltethető annak, ahogy mi is rengeteg szerencsétlenkedés, idő, energia és önismeret árán teszünk szert arra a tudásra, ami által végül önálló, saját útját járó – és remélhetőleg szerető – felnőttekké válunk. Ezt támasztja alá az is, hogy Clark nem egy nukleáris baleset következtében kapja ezeket a képességeket, hanem ezek az ő természetes részei, mint másnak a zeneszerzés, írás vagy akár az, hogy rögtön megtalálja a hangot más emberekkel.

bull-man-of-steel

A felnőtté válás szerves része az is, hogy egy egyszerű kisvárosból egy nagyvárosba költözik (ha léteznek a szuperhősös képregények világában beszédesebb helynevek, mint a Smallville és a Metropolis, akkor nyugodtan szóljatok, és helyben megeszem a kalapom). Hány fiatal kényszerült arra, hogy szülőotthonát hátrahagyja egy nagyobb, jóval több lehetőséget kínáló nagyvárosért? Elég csak a vidék – Budapest szembenállásra, vagy éppen a Londonba kivándorló fiatalokra gondolnunk (és, ez persze Amerikában sincs másként, elég csak Norman Rockwell Breaking Home Ties festményére gondolnunk). De persze a Smallville-i egyszerűbb életet ugyanúgy meg lehet feleltetni általánosságban a gyermekkornak – kiváltképp, ha ehhez hozzávesszük az aggódó, de mindig megbízható Kent szülőket –, Metropolist pedig az azt a zsebében tartó Lex Luthorral együtt a felnőttkor fonákságainak és igazságtalanságainak.

breaking-home-ties-norman-rockwell

Lex Luthor épp a felnőtté válás tükrén keresztül válik Superman tökéletes antitézisévé. Míg Superman mindig arra törekszik, hogy másokon segítsen, addig Luthor egy érzelmileg éretlen, tehetségtelen (ld. képességek teljes hiánya), magas intelligenciáját építőjelleggel kamatoztatni képtelen figura, aki egyszerűen csak jó pozícióban van. Ugyan képes olyan fegyvereket készíteni, amivel legyőzheti Supermant, sőt, olyat is, amivel ideiglenesen maga is emberfeletti hatalomra tesz szert (mint amilyen az ikonikus páncélzata), csak és kizárólag Superman készteti arra, hogy ezeket létrehozza. Ő nem akar felülkerekedni a hibáin, csupán nem tudja elviselni, hogy más olyasmit birtokol, amit ő nem.

secret-origins-luthorOlyanra is volt példa, amikor éppenséggel másokat ruház fel képességekkel, hogy legyőzzék Supermant, ami körülbelül annak feleltethető meg, mint amikor egy kiváltságos személy ráhívja a testőreit vagy a rendőrséget nála szerencsétlenebb helyzetben levő társára, aki ennek ellenére jobb szándékú vagy éppen tehetségesebb. Emellett Luthornak megvannak a forrásai, a kapcsolatai, sőt, mint említettem, az intelligenciája is, hogy több jót tegyen a világgal, mint Superman, így fellendíthetné egy ország gazdaságát vagy megtalálhatná a gyógymódot egy halálos betegségre, mégis, az idejét annak szenteli, hogy fenntartsa a status quót. Azaz a hatalmat a hatalomért tartsa meg. Superman azon keresztül méri magát, mit adott másoknak, Luthor azon, mit vett el.

Ennek ellenére mégis olyasvalaki, akivel szemben bár fel lehet, fel is kell venni a harcot, mégsem távolítható el, börtönözhető be egykönnyen, mint a szupergonoszok kilencven százaléka. Supermanen sokszor számon kérik a naivitását (Kingdom Come, What’s so Funny ’Bout Truth, Justice and the American Way), hogy az élet sokkal igazságtalanabb és kegyetlenebb, mint azt hősünk vallja – ez mind megtalálható Luthorban, aki mindazokat a rendszer árnyoldalát kiszolgáló figurákat testesíti meg, akiktől magunk is rengeteg pofont kaptunk.

all-star-supermanKicsit visszatérve konkrét képregényekre, a legismertebb és elismertebb Superman történetek is mind egy életútállomást mutatnak be. Grant Morrison All Star Supermanében hősünk haldoklik, és igyekszik elrendezni a dolgait. A mérföldkőnek tekintett Superman film rendezője, Richard Donner által – a már említett Geoff Johnsszal együtt – írt Last Sonban örökbe fogad egy kriptoni fiút, és ez által apa lesz. Még az alternatív és szintén igen népszerű Superman: Red Sonban is elejétől a végéig láthatjuk pályafutását – igaz, az annyiban árnyaltabb, hogy ott Superman minden jó szándéka és hatalma ellenére is többet árt, mint segít, Luthor pedig minden hibája ellenére sem egy negatív figura, sokkal inkább egy Kal-Ellel egyenrangúbb fél: az pedig, hogy nincs mindig igazunk, az egyik legfontosabb tanulság, amit felnőttként levonhatunk.

Sokat hangoztatott megállapítás az, hogy a szuperhősök valójában a régi félistenek, istenek, bajnokok utódai, mint amilyen Héraklész. Azonban Héraklészt nem köti gúzsba a kontinuitás, az írott történetek kőbevésett mivolta, így míg az X-men legalább tízszer állította meg Magnetót, ha nem többször, addig Héraklész csak egyszer mérkőzött meg a Lernai Hidrával, de ezt szívesen halljuk újra és újra, számtalanszor és többféleképpen. Superman, az első szuperhős ebből a szempontból közelebb áll felmenőihez, mint társai. Talán azért is, mert ő sokkal általánosabb karakter, ő a bennünk rejlő potenciál: az, hogy milyen emberré válhatunk, nem pedig az, hogy milyen gyarló emberek vagyunk a jelenben.

birthright

Persze, szerintem Superman a DC Univerzumon belül is egy fiktív karakter, aki elsősorban egy bizonyos Clark Kent fejében él, majd tetteinek következtében másokéban is. De éppen ezért egyértelmű allegóriája a felnőtté válásnak.