Fekete Párduc

A Fekete Párduc premierje körül sokan csendben megjegyezték, hogy azért ne felejtsük el, a Marvel reneszánsz első hőse, Penge is fekete volt. Ez egy teljesen jogos meglátás, amiről nem szabad megfeledkeznünk, ugyanakkor a Fekete Párduc ennél jóval többet vállal be: a film első félórájában csak és kizárólag fekete szereplőket látunk. Mivel a történet java Afrika szívében játszódik, ezért ebben nem kellene semmi meglepőnek lennie, ugyanakkor kasszasikerfilmekre ez annyira nem jellemző, hogy már ez felér egy hatalmas csavarral.

Sokan felróják a Fekete Párducnak, hogy a története kiszámítható, és ebben igazuk is van, de a film szíve-lelke a karaktereiben és az általa bemutatott világban rejlik, a cselekmény főfeladata pedig az, hogy asszisztáljon hozzájuk. Valójában a Fekete Párduc is egy eredettörténet, annak ellenére, hogy a Polgárháború után játszódik: T’Challa hazatér, hogy apja halála után megkoronázzák. Azonban hosszú az út, amíg valaki fiatal harcosból uralkodásra méltó királlyá válik, és a Fekete Párduc jó példa arra, hogy az eredettörténetek lényege nem az, hogy tesz szert valaki egy különleges képességre, hanem hogy miért dönt úgy, hogy egy jó ügy érdekében harcol.

Ahhoz pedig, hogy tényleg lássuk, mi tesz egy uralkodót jó uralkodóvá, látnunk kell az alattvalóit és a királyságát is. A film pedig nem sajnál időt arra, hogy ha pörgősen, akciódúsan is, de bemutassa a szereplőket és a hátteret. Így nem csak T’Challát ismerjük meg, de testőrnőjét, Okoyét, T’Challa volt barátnőjét, a kém Nakiát, húgát, a feltalálózseni Shurit, valamint édesanyját, Ramondát. Ahogy a film során megismerjük a királyi tanácsadót és sámánt, Zurit, T’Challa jobbkezét, W’kabit és az őt kihívó M’Bakut. És ők még csak a wakandaiak. Ha valakinek a felsorolástól megfájdult volna a feje, akkor megérti, hogy ezeknek a szereplőknek a bemutatásához miért kell idő.

Márpedig a szereplők jól kiegészítik egymást. Mindnyájan jól megkülönböztethetőek és árnyaltak. Emellett a film intelligensen kezeli két fehér karakterét is, akik közül az egyik egy másodlagos negatív karakter, a másik egy – a többiekhez képest valamivel – viccesebbre vett másodlagos pozitív karakter, aki a film alkalmán tanúbizonyságot ad hősiességéről. Azt hiszem, nagyon nem kell magyaráznom azt, hogy ezzel a készítők mire akartak finoman utalni. Mind a két hobbit, Andy Serkis és Martin Freeman kiválóan játssza el a rájuk osztott szerepeket, a nagypofájú, de zakkantsága ellenére intelligens gangsztát, illetve a fontoskodása ellenére jóindulatú és megfontolt ügynököt.

De ugyanez igaz az összes színészre, legyen szó amerikai veteránokról, mint Forest Whitaker vagy Angela Bassett, vagy fiatalokról, mint a kenyai Lupita Nyong’o vagy az angol Daniel Kaluuya. Ahogy igaz ez a Fekete Párducot alakító Chadwick Bosemanre is, aki jól hozza a vívódó, de felelősségével teljes mértékben tisztában lévő uralkodót.

Utoljára hagytam Michael B. Jordan Killmongerét – magyar kereszteltségben Koncolót. Erik „Killmonger” Stevens figurájában az alkotóknak sikerült egy összetett karaktert létrehozniuk, aki stílusában leginkább az Amerika Kapitány filmek antagonistáira hasonlít. Egy többszörösen meghasonlott figura, aki ugyan előszeretettel hivatkozik a többi feketére a testvéreiként, de lelkiismeret-furdalás nélkül megöli őket, ha ezzel közelebb kerülhet a céljához: egyszer és mindenkorra leszámoljon a gyarmatosítókkal. Érdekes és eltalált vonás az is, hogy az egyetlen karakter, aki szlengben beszél. Ugyanakkor nála is előkerül az, ami a Marvel-filmeknél visszatérő elem, magyarán, hogy a hős negatív tükörképe lesz, amit az ment meg és tesz indokolttá, hogy ez a világ szabályaiból következik. Azonban emiatt lesz a karakter inkább érdekes, mint emlékezetes.

Bár a film igyekszik Erik motivációit árnyaltan bemutatni, a történetet magát mégsem a múlt sérelmei érdeklik, hanem az, hogy mikor, hogy és minek árán tehetünk a legtöbbet másokért. Mikor indokolt a bezárkózás, és miként tudunk tényleg segíteni másokon? Hogy a nagyobb jó érdekében bizony azok is cselekedhetnek rosszul és megalkuvón, akiket elborzaszt Erik világképe. Hogy semmi nem fekete-fehér akkor sem, ha a mondanivaló nagyon is optimista.

Ez nem azt jelenti, hogy a film tökéletes, vannak apró hibái. Így kicsit kilóg a lóláb, amikor Ulysses Klaw Wakandát Eldorádónak felelteti meg – ugyan kiemeli, hogy az egy másik kontinensen található, és téves, de egy csomó ponyvánk és mítoszunk van Afrikáról is, talán jobban ült volna. De ezek a hibák nem olyanok, hogy lehúzzák a filmet, csak még elegánsabbá tehetné a történetet az, ha nem lennének.

Mert emellett a Fekete Párduc működik afrikai science fantasyként. Jópofa a város, ötletes a különböző törzsek viselete és kultúrája, eltaláltak lettek a jabarik, emellett vannak házasított orrszarvúk, akik akkor is belopják magukat a szívünkbe, ha tudjuk, őket nem igazán lehet szelídíteni. Kifejezetten jól sikerült Ludwig Göransson zenéje, és eltalált az is, hogy mikor milyen stílushoz nyúl. De összességében elmondható, hogy a rendező Ryan Coogler magabiztosan tartja a gyeplőt a kezében – a forgatókönyvet is ő jegyzi Joe Robert Cole-lal.

A Fekete Párduc egy kellemes, szeretetreméltó akció-fantasy szuperhősfilm, ami úgy is képes elmesélni egy árnyaltabb, összetettebb történetet, ha az valójában semmi meglepetéssel nem szolgál.

Facebook Hozzászólások