F4: The End – Az utolsó invázió

Íme a “Hogy lehet 46 évnyi történetet lezárni egy hatrészes minisorozatban?” verseny abszolút, és megkérdőjelezhetetlen győztese. A lassan veteránnak számító, és mindig megbízható színvonalon dolgozó Alan Davis ugyanis olyan befejezést kerekített a mindenki kedvenc szuperhős-családjáról, a Fantasztikus Négyesről szóló képregény-sorozathoz, hogy az ember nem győz ámuldozni rajta. Nem azért, mert olyan páratlanul zseniális, korszakalkotó vagy forradalmi, hanem egyszerűen azért, mert piszkosul jól össze van rakva – pedig legalább ezer szilánkdarabból áll. A Marvel The End könyvei a szappanoperaszerűen gyűrűző, ergo soha véget nem érő sorozatoknak szolgálnak lehetséges, és a kontinuitásba természetesen nem beleszámító befejezéssel, és az eddigiek közt (fő címekből csak a Bosszú Angyalai maradt ki) voltak jók (Hulk, A megtorló) és meglehetősen rosszak is (X-Men, Rozsomák). Az F4 szerencsére az előbbi kategória tartozik, méghozzá magabiztosan.

Az évtizedekkel a jövőben játszódó sztori egy flashbackkel indul, ami a csapat feloszlásának közvetlen előzményeit meséli el (igen, a történet bizonyos szempontból már a “The End” után játszódik, és akár “The Beginning” is lehetne a címe). A mutáns háborúk után Reed afféle technológiai utópiát valósított meg: a tudomány segítségével eltörölte a betegségeket, jelentősen meghosszabbította az emberi életet, békét teremtett az egész Naprendszerben, és benépesítette azt emberekkel Amikor azonban a teljesen eszét vesztett Doom utolsó csatáját vívja a fantasztikusokkal, nem csak a gonosz hagyja ott a fogát, hanem Reed és Sue gyermekei, Franklin és Valerie is. A gyász következményeként a csapat szétszakad – Ben a Marsra költözik családot alapítani Aliciával, Johnny a Bosszú Angyalihoz csatlakozik, Sue Atlantisz királyságának romjait kutatja, Reed pedig a munkába temetkezik. Így megy ez egészen addig, amíg rejtélyes fenyegetések ütik fel a fejüket, egyszerre több irányból. Valakik, vagy valamik teljes erővel próbálják elsöpörni Reed eredményeit, és magát az emberiséget, így az F4-nek (az Angyalokkal, és más szuperhősökkel szövetkezve) újra fel kell venniük a kesztyűt.

Ebben a hat részben benne van minden, aminek valaha volt jelentősége a képregény több évtizedes története során. Felsorolni is erőfeszítés: Negatív zóna, időutazás, S.H.I.E.L.D., űrcsata, invázió, Galactus, Dr. Strange, Annihilus, Doom, Namor, Inumans, Kree, Skrull, Shi’ar, és a lista még bőven nem teljes. Ami kész csoda, hogy mindezeket a helyszíneket, hősöket, gonoszakat és eseményeket Davisnek sikerült úgy belezsúfolnia az egyébként igencsak sodró lendületű történetbe, hogy azok patentosan illeszkednek egymáshoz, és mindegyiknek megvan a maga szerepe és jelentősége. Ez pedig igazi dramaturgiai bravúr, amit sejtésem szerint kevesen lettek volna képesek így kivitelezni. Ami pedig a főszereplőket illeti, Davis egy The End-sztori írójához méltón, nagyszerű érzékkel ábrázolja őket abban az állapotukban, amibe a sorozat menetét látva kerülhetnek egy lehetséges jövőben (Johnnyt már Johnnak hívják, benőtt a feje lágya, és az Angyalokat vezetője lett, Ben ura Lény-formájának, és békére lelt a családi életben, Reed totális rabja lett munkájának, Sue anyaként a végsőkig is elmegy, ha kell, Doomon végleg úrrá lett az őrület).

Egy másik fontos erény, hogy Davis nem esett az ilyen “alternatív” történetek már klisészámba menő csapdájába (jelesül: “ez úgysem számít a kontinuitásban, hát nyírjuk ki az egész bagázst”), és erre a sztorira is megőrizte azt a könnyedebb, melegebb hangvételt, ami az F4-nek mindig a sajátja volt. Hiába kell hőseinknek gonoszok egész hadseregével szembeszállniuk a világ megmentése érdekében (naná), jut idő a karakterek közti kapcsolatok hamisítatlanul kellemes pillanataira, és a humorra is. És mivel Davis nem csak írónak kiváló, hanem rajzolónak is (amit ennek a mininek a hangulatos, kifinomult képei is demonstrálnak), igen kevés negatívumot lehet felhozni a The End ellenében. Az egyik az, hogy a Marvel univerzum teljes mutáns populációját elintézi egy Shi’ar politikus félmondatával, ami nemcsak bosszantó, hanem logikailag is problémás, és látványosan fittyet hány a megírása környéki eseményekre (főleg a Civil Warra), vagyis ez a lehetséges jövőkép már akkor elavult kicsit, amikor megjelent. Emellett a finálé bizonyos elemei kis összecsapottságról árulkodnak, Galactus deus ex machina jellegű szerepe például túlságosan egyértelmű és kikövetkeztethető – viszont az utolsó oldalak megint csak nagyszerűek. Sosem volt kedvencem az F4, és nem számítottam, rá, hogy a The End különösebben tetszeni fog, de óriási meglepetésben volt részem, ez ugyanis egy roppant színvonalas történet.


Megjelenés: 2007
Történet és rajz: Alan Davis

Olórin, 2008. február 12.

Facebook Hozzászólások