A Doomsday Clock 12 részes maxisorozat a DC magyarázata arra, hogy miért kezdik újra meg újra a sorozataikat (lásd Végtelen Világok Krízise, Új 52, Újjászületés), egyúttal belevonják a Watchment a többi DC-sorozat alkotta világba. Azonban van egy fontos különbség azok között a képregények között, amelyek utólag lesznek kultikusak, és amelyeket eleve kultikusnak szánnak. Míg előbbiek kiérdemlik, utóbbiak nem feltétlenül teljesítik be a várakozásokat hiába a nagyobb méret, szebb borító vagy hosszabb terjedelem. A Doomsday Clock is utóbbi kategóriát erősíti.
Ez a sorozat az Eisner-díjas Watchmen közvetlen folytatása, így teljesen érthető, ha próbál hasonlítani rá. Viszont ez önmagában még nem jelenti azt, hogy megy is neki. Jól indul, de aztán hatalmas „crossover” (azaz mindenen átívelő) eseményt kreálnak belőle, ami idegen a Watchmentől. Sok utalás történik az előzményre a Nostalgia parfümtől kezdve az elektromos autókon át egészen az idézetekig, így már csak ezért is fontos az alapmű ismerete. De más képregények előtt is tisztelegnek, például látjuk a vidámparkot a Gyilkos Tréfából.
A fent említett hasonlóság azt jelenti, hogy többnyire olyan a panelkezelés, mint a Watchmenben. Van, hogy a borító az első oldal első képkockájának egy felnagyított részlete, vagy az egyik oldal utolsó képkockája a következő oldal első képkockájához kapcsolódik. Illetve a nyolcvanas évekbeli változatot jellemző füzetvégi dokumentációk is visszaköszönnek, bár változó minőségben és terjedelemben. Ezek tették egyedivé a képregényt a többi szuperhős képregényhez képest. Még egy hasonló húzásuk volt a készítőknek: az eredetiben a Fekete Hajó Meséi képregény szerepelt a képregényen belül, itt egy Nathaniel Dusk filmmel akartak hasonlót alkotni, de még annyira sem működik, mint elődje (kevesebb az értelme), holott már az is kihagyható, ámde mégis hangulatos része volt az oldalaknak.
A nyolcvanas évek hangulatát idézi továbbá, hogy sok a szöveg, bár néhány szám nagyon áthelyezi a hangsúlyt a történetről az akcióra, így azokat gyorsan átlapozhatja az olvasó. Bár nem Dave Gibbons rajzolta, mégsem lehet okunk panaszra, mert Gary Frank rajzai is részletgazdagok és szépen kidolgozottak, az ő neve a Superman: Titkos eredetből lehet ismerős.
Mostanra, akit érdekelt, már tudja, hogyan végződött a Watchmen 1987-ben. Ozymandias, a világ legokosabb embere megmentette a világot azzal, hogy véget vetett a hidegháborúnak az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Tette ezt úgy, hogy földönkívüli inváziót mímelve megölt három millió New York-i lakost. 1992. november 22-én kiderül a csel, hogy a szörnyet Ozymandias készítette, így újra a pusztulás szélére sodródik a világ. Így hát elutazik a jelenlegi DC univerzumba, hogy megkeresse Dr. Manhattant, és újra megmentse a világot.
Társul szegődik utazása során II. Rorschach, aki az eredeti Rorschachot a Sing Singben kezelő pszichológusnak a fia; Marionett és Pantomimes, egy rablógyilkos Bonnie és Clyde; valamint II. Bubastis, aki egy kis génmódosított hiúz. Rajtuk kívül (természetesen) az egész DC-univerzum lakossága tiszteletét teszi a sorozatban, a két legfontosabb közülük pedig nem más, mint Batman és Superman, akiket gondolom, senkinek sem kell bemutatni.
A mű foglalkozik a Supermen-elmélettel is, miszerint a kormány áll a szuperhősdömping mögött. Így ez felfogható a nukleáris fegyverkezés alternatívájaként, ahol nem atombombákat gyártanak, és azokkal tartják sakkban egymást a nemzetek, hanem szuperhősöket. Élő tömegpusztító fegyverként hivatkoznak rájuk, sőt, be is bizonyítják, hogy azok. Ez elég jó magyarázatnak tűnik a rengeteg amerikai metahumánra. A gondolatmenetet azzal viszik tovább, hogy Lex Luthor metahumán detektorokat építtet a repülőterekre.
A Krypton, Superman szülőbolygója is azért pusztult el, mert a kormányok nem értettek egyet, hasonló a helyzet a Földdel is. Megidézik Putyint orosz miniszterelnökként, valamint Trumpra és Twitter használatára is történik utalás, de a helyzet sosem volt rózsás kelet és nyugat között.
A sorozat lényege mégis abban rejlik, hogy magyarázatot ad a multiverzumra, azaz, hogy az univerzum folyamatosan alternatív idővonalakra bomlik. Ezzel foglalkoznak az időutazós történetek is, itt viszont az újraindítás példája, azaz mindig új történet és vele együtt új valóság is kezdődik, akárhányszor Superman nem ugyanakkor érkezik a Földre, mint korábban. Végtelen sok ilyen világ létezik, melyek úgy ágaznak szét akár egy fa ágai. És ezzel kísérletezik Dr. Manhattan, az öltözködésen kívül mindenre képes lény.
A sorozat kiadása elég hosszan elhúzódott, 2017. novembertől 2019. decemberig tartott, s közben megjelent egy másik folytatás is, az HBO filmsorozata, mely teljesen más vonalon vitte tovább a történetet. Ez utóbbi pedig jobban sikerült, mint jelen kritika tárgya, mert nem erőltette magára a szuperhős zsánert, illetve annak a tempója is jobban hasonlít az eredeti műére. Itt a 9-10. számban már alig történik valami, aztán az utolsót ki is kellett bővíteni 48 oldalra, hogy be tudják fejezni. Erre ügyelhettek volna sokkal jobban, ha már folyton csúszott a megjelenés, még a kéthavi periodika ellenére is. Érdekes hasonlóság viszont a filmsorozattal, hogy míg az a rasszizmus problémáját feszegeti, addig ez a homofóbiával tesz hasonlóan. Bár csak a felszínt kapargatja.
A 12 rész többféle borítóvariánssal is megjelent, valamint 2 kötetben összegyűjtve is. Ebből az első már október óta kapható, a második májusban érkezik. Magyar megjelenésről eddig szerencsére nincs hír.
Elvakult Watchmen- és DC-rajongóknak érdemes elolvasni, de akik mélyebb művet várnak, ami méltó folytatása a világ egyik legjobb képregényének, azok nagy valószínűséggel csalódni fognak. Pláne, ha figyelembe vesszük a nagy felvezetést (pl. a The Button című Batman – Flash crossovert). Kezdőknek, akik most ismerkednek a képregényekkel, mert látták az HBO-sorozatot és tetszett, ne ezzel kezdjék!
Kiss Tamás
Doomsday Clock #1-12 Megjelenés: 2017-2019 Történet: Geoff Jones Rajz: Gary Frank