Egerek és emberek

A Sarkított kockák pályázatra meglepetésszerűen újabb írás érkezett! Ezúttal Art Spiegelman: Maus című alkotása került avatott kezekbe, élvezet volt olvasni – köszönet érte. (A kép jobb szélén a szkennelés nyomai bánthatják a szemet.)


Egerek és emberek

Art Spiegelman alapművéről, a Mausról szinte mindent elmondtak már, amit lehet. Különféle „ha életedben csak egy képregényt olvasol el, ez legyen az” típusú listák és szavazások gyakori éllovasa, a graphic novel nonpluszultrája, szóval ha valami, hát ez „A” szépirodalmi rangra emelkedő képregény, mint olyan.

Rövid tartalmi áttekintésre azonban szükség lehet. A Maus cselekménye két szálon fut: egyrészt a szerző (Spiegelman maga az elbeszélő) édesapjának, a II. világháborút, az auscwitzi koncentrációs táborokat megélő Vladeknek a történetét olvashatjuk. Ugyanekkora jelentőséget kap emellett Artnak a családjával, apjával való problematikus viszonya, az általa sosem tapasztalt holokausztnak és anyja öngyilkosságának traumája. A szereplők ábrázolása érdekes és lenyűgözően pontos: a zsidók egerekként, a nácik macskaként vannak megrajzolva (mellékszereplői státuszban akadnak még lengyel sertések és amerikai kutyák is). A rajzok egyszerűek (vagyis csak annak tűnnek), hiszen a történet közvetlen, őszinte elmesélésén van a hangsúly.

Ennyiből is látszik, hogy átfogóan elemezni kemény dió (bár már számtalanszor megtették), így a buborékhámozó reszketve törli meg verejtékező homlokát, hál’isten neki nem is ez a dolga. Annál inkább egy kiválasztott oldal boncolgatása, ami remek példa arra, hogy a komoly és összetett kérdéseket fölvető téma korántsem nélkülözi a humort és a könnyedséget.

Kiválasztott jelenetünk a könyv második részében található, ahol nagyobb hangsúlyt kapnak Art saját „megpróbáltatásai” és magánélete. Hősünk épp apjához tart felesége társaságában, az úton pedig sosem látott, a világháború alatt életét vesztő bátyja, Richieu emlékét és személyes holokauszt-élményét próbálja földolgozni. Két közbevetett, rövid megjegyzéstől eltekintve Art monológját halljuk (olvassuk, látjuk) a szabályosan elrendezett paneleken. Helyszín: az autó; az ablakon kinézve látszódó eső tükrözi Art hangulatát, amiről az egyszerűségükben kifejező rajzok is mindent elárulnak, miközben bűntudatáról és képzelgéseiről értesülünk az első két képkockán. A második sorban a kívülről mutatott autóút és a kocsik látszanak: a kiszélesedő, központban elhelyezett panelen a rajz másodlagos jelentőségű, a szövegre irányítja a figyelmet, hiszen fontos gondolat hangzik el. Ezután ismét visszaváltunk belsőre, majd közelítünk is Artra, aki élményeinek képregényben való elbeszéléséről mélázik. A képregényről, amit ugye épp most olvasok, ütődik meg az olvasó. Hoppá! Az érdekes metakommunikációs poént el sem lehet téveszteni, a képregény szó ki is van emelve (pont így). Az utolsó előtti panelen mesélőnk véglegesen áttér erre a gondolatmenetre, amit felesége egy közbevetett, okosnak és értékesnek tűnő megjegyzéssel kommentál, holott már nagyon elege van férjura lamentálásából (ugye, milyen életszerű?). Az utolsó képkocka több funkciót tölt be. Az ismételt külső helyszín kivezet a jelenetből (hiszen a következő oldalon már máshol vagyunk), érdekesebb viszont a „csattanó”: Art kommentálja monológját, mondván, hogy ilyen hosszú, félbeszakítás nélküli beszéd is csak képregényben lehetséges. Finoman gúnyos, idézőjelbe rakja magát, összekacsint az olvasóval. Aki mosolyog, hiszen „átverték”, a bűvész megjátszotta a trükköt, aztán persze – tapsol. Francoise (Art felesége) még cinikusan, rezignáltan mormog valamit, a stripek lezárásához hasonlóan. Zseniális.

Talán ebből az egy oldalból is látszik, hogy mennyi őszinteség, játékos kedv és bohókás, de intelligens és finom humor társul a borzalmas, szívbemarkoló téma mellé. Így lehet igazán nagyszerű ez a képregény, és igazán érthető a művészeti ág nagysága.

Kránicz Bence

[poll=78]

Facebook Hozzászólások