Édes-savanyú – keleties ízek a Fumax kifőzdéből

Az biztos, hogy a mangák, manhwák és a (távol-)keleti képregények rajongóit itthon egyelőre nem hozza zavarba az elképesztő túlkínálat. Ugyan bő két évvel ezelőtt meg is írták, hogy miért ez a helyzet, idén kapásból három kiadvánnyal tért vissza ehhez a vonalhoz a Fumax. Az étlapra ezek közül most a Hellbound és a Devil’s Candy első kötetei kerültek fel.

Hellbound – Út a pokol felé #1

Egy igazi pszichológiai-filozófiai horror, hamisítatlan ázsiai specialitás, sűrű, nyomasztó, feszült hangulatban tálalva. Jon Szang-ho író-rendező előszeretettel tanulmányozza a társadalmat egyedi helyzetekben (mint a zombiapokalipszis, lásd Seoul Station vagy a Vonat Busanba) vagy a zárt közösségekben kialakuló rétegződésekben feszülő erőszakot és az életre szóló traumákat (King of Pigs). A horror a Hellboundban is csak körítés, a cselekmény(ek) katalizátora.

Egy kinyilatkoztatással kezdődik az egész, egy látomással vagy üzenettel, ami közli az áldozatokkal, hogy pokolra szállnak, és ez pontosan mikor fog bekövetkezni. Aztán az adott időpontban megjelenik három lény, és kíméletlenül, elkerülhetetlenül végeznek az áldozattal. Menekvés, kiskapu, feloldozás nincs. Magyarázat sem, hogy miért történik ez, hogy mik ezek a lények, hogy honnan jön a kinyilatkoztatás. Ez van, és érdemes mielőbb elfogadni, mert sokkal érdekesebb kérdéseken lehet rágódni. Mihez kezdesz, ha megtudod, hogy biztosan pokolra jutsz? Megpróbálod megváltani a lelkedet, istenfélő ember lesz belőled és jótetteket hajtasz végre? Esetleg teljesen elszabadulsz, hiszen mindent megtehetsz, semminek nincs tétje? Mire használod ezt a tudást? Megmented vele a világot, vagy megpróbálod irányítani?

Hogyan reagál erre egy társadalom? Természetesen megint csak felosztja magát. Egyesek az új egyházhoz fordulnak megváltás és biztonság reményében. Mások radikalizálódnak, üldözőbe veszik a „bűnösöket”, hogy segítség az „angyali” folyamatokat. Vannak, akik továbbra is tagadnak, a józan ész és a tudomány segítségével kötik magukat a „régi világrendhez”. A folyamatos és egyre fokozódó feszültség – ami a kötet egyik legnagyobb erőssége – szépen felőrli a társadalmat.

A képi világa abszolút realisztikus, a lényeket leszámítva persze. Néha kicsit túlságosan is egyszerű, párszor nagyon kilógnak a fényképek alóla és az árnyékok néha egészen furcsák. A hangulat viszont olyan erős, hogy olvasás közben ezek nem igazán fognak feltűnni, visz magával a lendület. A nyomtatott képregényt nyilván felesleges a webtoonsos megjelenéséhez hasonlítani, de nyomtatásban azért vesztek el vonalak, és sokszor egybeolvadnak a sötétszürkék és a nagyjából feketék.

A tudás az, amikor tisztában vagy vele, hogy koreaiul is létezik olyan időmeghatározás, mint a pm. A bölcsesség az, hogy a magyar szövegben nem írsz olyat, hogy délután tíz óra. Ez jól érzékelteti a legnagyobb – és igazából az egyetlen – gondomat a kiadással. Bizonyára az eredeti koreaiból készült a fordítás, legalább is erre következtettem, miután az angol webtoonsos változattal összevetettem. Magyarul egyáltalán nem olyan gördülékeny, a párbeszédek sem hatnak természetesnek. A szórend párszor furcsa, magyar szavak vannak idegen szerkezetekbe erőltetve. Nagy szerencse, hogy a rengeteg dagályos és modoros monologizálásba szinte észrevétlenül simulnak bele, de párszor kidobott a szöveg. A Hellbound egy egészen ízletes tteokbokki, pikáns és tartalmas, csak néha érezni benne Jamie Oliver chilidzsemjét.

Devil’s Candy #1 – Pandora szerencséje

„És most valami egészen más”. A Devil’s Candy is webcomic volt fiatalkorában, és olyan népszerű lett, hogy a Viz kiadta papíron. Sőt, olyan népszerű lett, hogy a Viz kiadás mellett sikeres – mit sikeres, gavalléran túlfizetett! – közösségi finanszírozással még deluxe kiadása is lett. Magyarul a Viz kiadás jelent meg, ami kicsit kisebb, kicsit fekete-fehérebb, de egy bónuszfejezettel hosszabb. Ugyan az eredetileg színes bevezetőn nagyon látszik, hogy nem fekete-fehérnek készült, a többlettartalom bőven kárpótolt.

Ha a lehető legrövidebben kéne összefoglalnom, mi is ez, akkor azt mondanám, hogy Parker Lewis a Pokolban. Akik nem olyan öregek, mint én, azok nyugodtan helyettesítsék a Parker Lewis-t valami frissebb középsulis sitcommal. A pokol maradhat, mint helyszín. Vagy valami hasonló dimenzió, amit szörnyek, démonok, csontvázak, szellemek népesítenek be. Na jó, nem, szellemek nem léteznek. Főhősünk Kazu és barátai a Hemlock Szíve középiskolába járnak, ahol túl kell élniük az órákat – van, amikor szó szerint. A címszereplő Pandora valójában Kazu bioszházija, akit Nemo haverjával dobtak össze a szülei villájában. Ebben a világban meg teljesen természetes, hogy ha már életre keltettél magadnak egy új kisbarátot, aki ugyan beszélni nemigen tud, de elég ragaszkodó és szupererős, akkor azért megtartod, és eljár veled suliba továbbra is.

Átfogó, nagy történet nem igazán bontakozik ki a kötetben, minden fejezet nagyjából megállja a helyét önmagában is. Persze az egyes kalandoknak vannak kisebb-nagyobb hatásaik a világra, és Pandora is fejlődget lassacskán. Könnyed, vidám, jópofa kis sztorik ezek, és ez a kötet bizony tinikézbe való. A fordítás remek, a dumák jók, gördül, a beszélő nevek ügyesen lettek átültetve magyarra. Rem rajzai könnyen szerethetőek, karakterei gyorsan belopják magukat a szívünkbe. A világ szépen kidolgozott, a grimaszok halálosak, a részletek gazdagok. A nyomás remek, a fekete az fekete, semmi nem veszik el. Azaz, valami mégis. Az oldalak tetejéből és aljából bizony veszett el egy kevés. Leggyakrabban csak a szövegbuborékok vannak lefejezve, de van, amikor a szöveg is. Kár, mert amúgy szenzációs fogás, csak a galangál helyett gyömbérrel készült. Mint nyugaton a Tom Yum a legtöbb helyen, de ettől még finom. Felnőtteknek talán kicsit édeskés, de a fiatalok zabálni fogják. Mint a cukrot.

kóbor