Diabolikot minden könyvespolcra! (Diabolik 1-3)

Ízlelgessük egy picit: Diabolik! Hogy őszinte legyek, 1997-ben, amikor először megláttam a TV képernyőjére pörögve beúszni, azt hittem, viccelnek az alkotók. Rögtön a csúcsra törtek megalkotói, hiszen a vallásosak számára (az olaszok állítólag márpedig azok) a leggonoszabb lénnyel társított jelzővel operálnak, de mindezt rögtön röhejessé teszi ahogyan azt melléknévi alakjában használják tulajdonnévként. „Helló, Sátáni vagyok, jöttem az ékszereidért.” De ez a röhejes nem gagyi nevetséges, hanem valami olyan minőség, ami harsányságában ellenállhatatlanná teszi. A lényeg, hogy ez a cím önmagában kötelez minden képregényrajongót arra, hogy legalább egy számot ott tartson a polcán. A hazai kiadás ilyen szempontból elég jó, mert az első három kötetét összefogó karton tokra nagyobb betűkkel is kifér a fekete alapon piros címfelirat.

A Diabolik hazai kiadását sokan vártuk már, hiszen a rendkívül rokonszenves háttérsztorija itthon is ismertté vált a Duna TV-n lesugárzott dokumentumfilmnek köszönhetően – anno még hírt is adtunk róla. Persze, nem csak ezért, hanem azért is, mert már nagyon hiányzott egy valódi életbe helyezett fikció. Az olasz képregények idehaza – déli szomszédjainkkal szöges ellentétben – ritkaságnak számítottak egészen az elmúlt pár évig. Ma már van Dampyr, Dylan Dog, Morgan Lost, Dragonero… azonban ezek mindegyike horror vagy fantasy. Azok, akik nagyon hamar telítődnek az ún. speculative fictionnel, azok nem igazán áshattak mélyebbre a Bonelli-ponyvák világába, pedig az európai képregények hagyományosan kifejezetten erősek a valós terű fikció terén! A Diabolik – mégha szemmel láthatóan kölcsönöz elemeket szuperhős komikoktól – hús-vér krimi marad. Na, nem a bűnténymegoldós fajta, hanem az elkövetős.

Az ismeretlen kiadó rögtön három Diabolik kötettel jelentkezett: Rémület az óceánjárón (eredetileg: 594. rész, 1996.), Mérgek szigete (606 / 1997), Szörnyek rejtekhelye (762 / 2010.). Ez érthető, hiszen egy erősen „korlátozott” (értsd: alacsony) példányszámban készült kiadványnak esélye sincs olyan terjesztési csatornákhoz jutnia, melyen át gyorsan, rendszeresen elérheti olvasóit, így kiadója kénytelen rendezvényes ciklusra összpontosítani. Ez persze nem újdonság oldalunk olvasói számára, ami viszont különlegessé teszi ezt a sorozatot az, hogy mégis szükség van a nagyobb adagra, gyorsabb adagolásra. Eredeti közegében ezek futószalagon készülő, gyorsan elfogyasztható termékek. Egy olasz vagy horvátországi tengerparti újságos kötelező kelléke, ahogyan a lidót képzelem el természetes közegének. Nem különösen mély és megterhelő olvasmányok, ám szórakoztatóak és gyorsak. Egyetlen kötet hiányérzetet keltett volna, több kötetet kell átpörgetni ahhoz, hogy az olvasó felvegye a mangához közelítő ritmusát, érezze stílusát.

A legelső kötet valamiféle „Sergio Bonelli ajánlja” rész lehet, mert az 1999-es – egyébként rövid életű – amerikai sorozat (Scorpion Productions) is ezzel indított. A három közül ez is volt a leggyengébb, de laza felvezetésnek megtette. A Diabolik tulajdonképpen nem is különbözik annyira egy szuperhős képregénytől, na nem a teljesen elvetemült, valóságtól elrugaszkodott, álproblémákkal foglalkozók rokona, hanem inkább az olyan klasszikus bűnügyi, noir elemeket is magába szívó, földhöz ragadtabb fajták, mint a Denevérember, Fantom, Megtorló. Sok eleme (pl. igazságszolgáltatással hadilábon álló maszkos igazságtevő sok kütyüvel) így ismerős egy magamfajta, mégis szuperhős képregényeken nevelkedett olvasónak, ám mégis furcsa volt számomra már ennél a lazább történetnél is, ahogy a rablók minden teketóriázás után kioltották néhány áldozat életét. Ez az amerikai szuperhős képregényekben egészen szokatlannak számít. Tekintve, hogy Diabolik „mindössze” egy ékszertolvaj, arra nem számítottam, hogy a borzalmak csak fokozódnak a másik két kötetben. Anélkül, hogy spoilereznék, a harmadik részben olyan téma kerül elő, ami már szinte teljes mértékben tabu az amerikai mainstream képregényekben. A téma ugyan felmerülhet, de a kár ritkábban történik meg, inkább a kísérlet, amelyet megakadályoz a hős. Itt csak arra van mód, hogy a bűnösöket a bűncselekmények elkövetése után, sovány vígaszként, elkapják.
A Diabolik olvasása kapcsán eljátszottam azzal a gondolattal, hogy egészen olyan mintha az amerikai képregényipar alternatív jelenével találkoznék. Mi történt volna, ha… az amerikai képregényt nem érintette volna meg az ötvenes évek megtisztulási hadjárata? Az öncenzúra és ártalmatlan(?) szuperhős képregények kifejlődése helyett tovább éltek volna azok a masszívan ponyvából építkező műfajok, melyek olcsó eszközökkel valósággal sokkolták olvasóit. Látható, hogy az olasz képregényipar bőségesen táplálkozott ebből, így ezek mintha ott éltek volna tovább.
Viszont ne gondoljuk, hogy kizárólag olcsó eszközökkel ragadnák meg az olvasók figyelmét! Ennél azért többről van szó, hiszen nagyon is valós helyzetekre reflektál a maga ponyvás módján. A Diabolik tekinthető a maffiával átszőtt Olaszország segélykiáltásának is, vagy kevésbé patetikusan fogalmazva: az ott lezajló folyamatok természetes produktuma. Mindhárom kötet közös motívuma a magas szintű korrupció és az elhallgat(tat)ás. Ez az, amitől ez a képregény hamisítatlanul olasz és nem francia vagy amerikai. (A világ 2017-es korrupciós világranglistáján Franciaország a 23., USA a 16., míg Olaszország az 54. helyen áll.) Ennek az egyéni íznek lenne itthon is tere. Remélem megtalálja hozzá azt a stabil vásárlóközönséget, ami sok folytatást lehetővé tesz, hiszen a legutolsó kötetet már úgy tettem le, hogy nem volt ugyan világrengető, de amit vállalt azt jó iparosmunkával teljesíti és kíváncsisággal gondolok az elkövetkező könyvecskékre.

Szabó Zoltán Ádám

PS. Levezetésként egy másik Batman-párhuzam: sokan őt tartják a legsötétebb amerikai szuperhősképregények főhősének, azonban ahogy annak is van egy gyűlölt, de mégis teljesen legitim camp olvasata, így a Diaboliknak is. Itt a bevezetőben említett 1997-es videoklip, amiben felhasználtak elemeket a Mario Brava-féle filmből.

Facebook Hozzászólások