DEMO #1-12: Változások kora

A természetfeletti képesség ősrégi képregényes metafora: az átlagtól való különbözés, az önállóság kifejeződése, a saját identitás kialakítója, persze eltúlozva és sarkítva, teret adva ezzel egy különleges szerep felvállalásához. Jöhetnek a hősök. A tizenéves Peter Parkert megcsípi egy pók, kiskamasz mutánsok képességei aktiválódnak – az életkor árulkodó. A mainstream szuperhőscímek közül épp az X-Men épül leginkább erre az alapvetésre. A DEMO egyik méltatója szerint ilyen lenne az X-Men, ha ma találnák ki. Felszínesen nézve igaza van, hiszen a koncepció hasonló: fiatalok válaszúton, az életük egy fordulópontján, megáldva vagy megverve (inkább csak megverve) valamilyen természetfeletti erővel. De Brian Wood és Becky Cloonan képregényében nincsenek hősök, sem hősöknek való feladatok. Illetve ahogy vesszük: a mindennapi élet a feladat, a szembenézés a múlttal, a szerelmünk elvesztése vagy megtalálása, a gyermekkori illúziókkal való leszámolás, saját magunk megértése és elfogadása. A DEMO minden füzete önálló történet, az első kötet tizenkét fejezetből áll, amelyek csupán témájukban kapcsolódnak egymáshoz. Nehéz olyan sémát találni, ami mindegyik sztorira érvényes, mert nincsenek mindig sorsfordító döntések vagy helyzetek, és szuperképessége sincs minden szereplőnek. Gyerekeket és fiatal felnőtteket látunk, ahogy boldogulni próbálnak az életben.

Marie folyton betegeskedik, és ha nem szedi a gyógyszerét, összetörnek, felrobbannak körülötte a dolgok. De a barátjával ketten talán új életet tudnak kezdeni New Yorkban, ahol nem számít, hogy kik ők. Emmyt az apja neveli, az anyja nem tud magáról, katatón, mióta Emmy egyszer mondott neki valamit. Mert amit a lány mond, az úgy lesz; ha azt mondja, hogy halj meg, meghalsz. Samantha gyerekként látta utoljára az apját, akinek a temetésére érkezik. A féltestvére közli vele, hogy nem késő bepótolni az elveszett időt, az apa ugyanis nem halt meg – az ő családjukból senki nem hal meg soha. Ez még csak az első három fejezet, de az író a képesség-tematikával máris megmutatta, mit érezhetünk, mikor képtelenek vagyunk egyedül megbirkózni saját magunkkal, mikor rájövünk arra, hogy milyen felelősséggel jár az, amit mondunk és ahogy a szeretteinkkel bánunk, és hogy milyen erős lehet bennünk a vágy, hogy tartozzunk valahová – ez utóbbi kulcskérdés a képregény majdnem összes szereplője számára.

Wood a párkapcsolatokról is sokat elárul azzal, hogy a szereplők különleges adottságaival plasztikussá tesz, felnagyít egyes problémákat. Sokatmondó például a „Girl You Want” alaphelyzete: van egy lány, akit mindenki annak lát, aminek szeretne – szó szerint, hiszen ha ránéznek, a külseje is megváltozik. Amikor egy pincérnővel beszélgetve önmaga marad, úgy érzi, megtalálta az igazit. A szerzők tökéletesen átélhetővé teszik azt az érzést, mikor csak amiatt kedvelünk valakit, mert egy típust, egy ideált testesít meg számunkra. Máskor a szakítást látjuk: a lány a fiút kárhoztatja, amiért mindig unott, sosem érdeklődik iránta. Csak mi, olvasók tudjuk, hogy Gabe-nek olyan memóriája van, hogy sosem felejt el semmit, amit lát vagy amit hall, így aztán sokkal hamarabb megismerte a lányt, mint az őt. De ugyanennek a szituációnak az ellentétével is találkozhatunk. A „Mixtape”-ben Nick szerelme öngyilkosságot követ el, búcsúlevél helyett pedig egy válogatáskazettát hagy a fiúnak, aminek segítségével végigkalauzolja őt közös életük fontos terein, és megmutatja neki, hogy miért volt boldogtalan.

Bár vannak pozitív végkicsengésű, könnyed, happy enddel végződő történetek is, a DEMO legtöbb fejezete fájdalommal és lemondással teli, elégikus darab, és a kevésbé komor részekben is ott van a veszteség érzése, az elmúlás megtapasztalása, a környezet értetlensége, elszomorító szürkesége miatti düh és frusztráltság. A karakterek keveset beszélnek a problémáikról, befelé forduló, introvertált figurák. Természetfeletti képességeik vannak, de a hangsúly mégis az emberi történéseken van, vagyis nem attól különlegesek ők, hogy például sosem tévesztenek célt, mint a kemény társadalomkritikát közlő, Eisner-díjas „One Shot, Don’t Miss” katona főhőse. Mikor megváltozik az életük, az sem különleges pillanat, inkább egyszerű, hétköznapi. Becky Cloonan nagyon szépen emeli ki a főszereplőket az őket körülvevő világból. Szabadon változtatja a stílusát, néha mintha mangát lapoznánk, máskor az amerikai indie-képregényekben gyakran látott erős kontúrokból, árnyékban hagyott figurákból építkezik. A legfontosabb, hogy a karakterek érzelmeit mindig tökéletesen mutatja meg, pedig ezeknek az arcoknak sok mindent kell mondaniuk. Nem számítanak az olykor kidolgozatlan hátterek, nem annak van jelentősége. De az egyszerűsége, a mangás hatásai miatt sokaknak nem fog tetszeni Cloonan fekete-fehér képi világa – nekik érdemes figyelni a gyönyörűen átrajzolt, háttérként alkalmazott fotókra.

Brian Wood legkedvesebb témáiból építkezik a DEMO, aminek Cloonannel nemrég fejezték be a második kötetét. Bár tud ő szilaj viking harcosokról is írni (Northlanders), legnagyobb sikereit az útjukat kereső fiatalokról szóló képregényeivel érte el – ilyen a DEMO-hoz sokban hasonló Local is. New Yorkot is imádja, a DEMO legtöbb fejezete ott játszódik, akárcsak Wood áttörése, a DMZ. Nem eredetisége, hanem érzékeny megközelítése miatt nagyszerű író. A DEMO akár hidat is képezhet a fősodorbeli szuperhősök és a független képregények között, hiszen a természetfeletti képességek teremtette konfliktusok és problémák az X-Men olvasói számára is azonnal érthető, könnyen dekódolható alapot jelentenek, miközben Wood nem az akcióra helyezi a hangsúlyt, hanem az érzelmekre, a lassú változásokra, kis dolgokra, ami miatt az indie felhozatalból válogató olvasók figyelmét is felkeltheti. Érdemes elolvasni a DEMO-t: bár vidámabbak nem leszünk tőle, az mindenképp örömmel tölthet el, hogy milyen jó képregényt olvastunk.

Kránicz Bence, 2010. november 27.

DEMO vol. 1. (#1-12)
Történet: Brian Wood
Rajz: Becky Cloonan
(AiT/Planet Lar, kötetben a Vertigo is kiadta)

Facebook Hozzászólások