Délmagyarország a képregények tükrében

A Délmagyarország Szeged és környékének napilapja, évszázados múltjával a legöregebb magyar lapok közé sorolhatjuk. Egy-két képregényes vonatkozása már ismert volt rajongói/gyűjtői körökben, ezek közül talán legjelentősebb, hogy az akkoriban Szegeden tanuló Varga „Zerge” Zoltán itt közölte folytatásokban Batmanus sorozatát. Ezen kívül pedig néhány tisztességes képregényes cikk volt ismert a lapból. Ezek szerzői között tudhatjuk oldalunk elődjén, a Kepregeny.Neten is publikáló Dunai Tamást is. Mindez nem olyan sok, bár arra mindenképpen elég, hogy a hazai médiakörnyezetben a képregénybarát lapok közé tudhassuk.
Csakhogy egy éve a Szegedi Képregényfesztiválokat is szervező Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár és az SZTE Klebelsberg Kuno Könyvtárának közös projektjeként itthon szinte példátlan módon hozzáférhetővé tette a lap digitalizált archívumát. Egyelőre 1970-ig terjed az időspektrum, de már ez is elegendő ahhoz, hogy néhány meglepő dologra bukkanjunk.
A lap első negyedszázada – képregényes szempontból – kifejezetten csendes. Képregényekkel vagy képregényekről szóló írásokkal nem igen találkozni. Ennek egyik oka lehet a fiatal vidéki lap korlátozott lehetőségei mind nyomdatechnikailag, mind grafikusok alkalmazásában. A korai években képanyagokkal mindössze hirdetések esetében lehet találkozni, a híreket sem illusztrálták. Karikatúrák a húszas években jelennek meg, de még nem nagy számban.
1936 karácsonyán „a nagy amerikai képregénybummból” (©Kiss Feri) már a Délmagyarország sem maradhatott ki és 84 oldalas különleges számukban egy 60 folytatásból álló amerikai krimiképregényt hoztak le egyben. A közlésre rendkívül büszke volt a lap szerkesztősége, hiszen így harangozták be a különszám ajánlójában:
„Szenzációs újításként hatalmas képregény gazdagítja az irodalmi mellékletet. Ezt a hatvan szallagból álló képregényt a Délmagyarország fordíttatta le angolból és először közli a magyar sajtóban.”
A leközölt képregény teljes mértékben beilleszkedik az akkoriban átvett amerikai sorozatok közé: egy King Feature Syndicate által kezelt Edgar Wallace adaptáció, főszerepben Wade felügyelő, ahogyan az Újságban leközölt Gumiemberek is. A koronaékszerek elrablásának eredetije Amerikában nem sokkal korábban jelenhetett meg, tekintve, hogy a ponyva- és magazinillusztrátorként (is) ismert Lyman Anderson 1935 áprilisa óta rajzolta Wade felügyelő kalandjait. (Angol címe The Traitor’s Gate, az eredeti regény 1927-ben jelent meg, képregényen kívül filmre is vették 1965-ben.) Érdemes megemlíteni, hogy a comic stripeket rendesen, buborékokkal közölték, nem szabták át verses képaláírásosra, ahogyan azt néhány más esetben tették akkoriban.
E karácsonyi szám nemcsak a mintegy tíz oldalát elfoglaló amerikai képregény miatt izgalmas számunkra. A szerkesztők nem bíztak semmit sem a véletlenre és a mintegy tíz oldalon terpeszkedő amerikai képregényen kívül még egy terjedelmes cikket is közöltek dr. Kaposi Györgytől, „A képregény müfaj” címmel, melyben természetesen egekbe magasztalja ezt a sajtóműfajt. Nagyon kevés átfogó képregény témájú cikket ismerünk a második világháború előtti időszakból, dicsérő hangvételűt pedig még kevesebbet. Maga az írás nem nélkülözi a pontatlanságokat, tévedéseket, de mindezekkel együtt érdekes kordokumentuma annak, hogyan vélekedtek erről a műfajról itthon. Meglepő, hogy a „művészet” szót többször is, magától értetődően említi a képregénnyel összefüggésben, ahogyan az is, hogy mekkora reklámot gyárt az akkoriban éppen futó Hári János lapnak.
Nyelvészeti szempontból érdekes továbbá, hogy mindvégig a „képregény” szó olvasható. Találni más forrásokat is a harmincas évekből ezzel a szóhasználattal, ám a szó egyértelmű/kizárólagos elterjedését későbbre, az ötvenes évekre, szokás datálni.

Ezt követően majd két évtizedig nem igazán említik ezt a műfajt. (Ez egybevág mindarról, amit a képregény és sajtó hazai történeteiről tudunk. Itt javasolnám Kiss Ferenc írását, mely a képregény és a hazai sajtó kapcsolatát kíséri végig a kezdetektől a kétezres évekig: Melyik a többi nyolc?)
A következő említés 1953-ban történik. A június 18-i szám címoldalán számol be a Béke-Világtanács előző napi, budapesti üléséről, melyen a magyar értelmiségi, írói élet is képviselteti magát. Lilian Vien kanadai küldött első felszólalóként nem mulasztotta el a képregények ostorozását sem. Így a Délmagyarország tudósítója: „A nemzetközi feszültség enyhülésének kulturális következményét vizsgálva síkraszállt a költők, írók, filozófusok, művészek, muzsikusok és tudósok műveinek kölcsönös kicseréléséért. Ugyanakkor elítélte a ponyvairodalomnak, az úgynevezett „Comics”-oknak a terjesztését. A normális nemzetközi légkör elősegítené minden országban művészszövetségek létesülését. Ezek a szövetségek nemzetközi kulturális szövetségekbe tömörülhetnének, ami szintén kedvezően hatna az emberiség kulturális előrehaladására — mondotta Lilian Vien.”
Vien szavai összecsengenek az Észak-Amerikában ekkoriban felerősödött képregényellenes hangulattal (Wertham 1954-ben adja ki hírhedt könyvét, mely fenekestül forgatja fel az amerikai képregénykiadást), ahogyan a szovjet kultúrpolitika is – valamennyire eltérő okokból ugyan – de szintén elítélte a képregényeket, tehát valószínűleg a képregények nem jelenthettek akadályt a világbékének. Mindenesetre érdekes, hogy a tudósító összekeverte a ponyvairodalmat a comics-szal és árulkodó arra nézve, mennyire rendelkeztek ekkoriban pontos ismeretekkel az amerikai képregényekről. Ne feledjük, ekkorra még nem tért vissza Magyarországra a képregény évtizedes száműzetéséből.
1961-ban szintén csak egy említésre futotta a lapban, de annál értékesebb, hiszen Varga Ákos finnországi útinaplójából zárójeles megjegyzésként megtudhatjuk, hogy az ottani Demokratikus Ifjúsági Szövetség Terä című lapjában megjelent „a Háry János történetét feldolgozó képregény”. Ez alighanem Sebők Imre (rajz) és Cs. Horváth Tibor (forgató) feldolgozása lesz, ami ugyanabban az évben jelent meg a Magyar Ifjúságban. Képregény-történeti írások többször kiemelik a kommunista ifjúsági szervezetek által működtetett lapok közötti együttműködést, mely egyfelől hozzájárult külföldi képregények megismerésében (Pif/Vailant), de másfelől a mieink exportálásában is segítséget nyújtott. Utóbbiról egyelőre viszonylag szórványos ismeretekkel rendelkezünk. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy más magyar képregények is megjelentek a finn lapban.
1962-ben már megjelenik az első súlyosabb képregényes vád. Érdekes, hogy ez is külföldről érkezik, ugyanis egy lefordított cikket közölt a lap Gyilkosság szórakozásból címmel. A bulvárstílusú cikkben tényként közlik azt a véleményt, miszerint mindezért a „gengsztertörténetek”, vagyis a képregények felelősek.
A szerkesztőséget ez nem akadályozza meg abban, hogy következő évben újra képregényt osszanak meg olvasóikkal. Az 1963. június 16-i vasárnapi szám utolsó lapján a Capuai fenevad, Cs. Horváth Tibor és Zórád Ernő művét harangozzák be. Érdekessége ennek, hogy a Tolna megyei Néplappal egyszerre jelent meg hetenkénti folytatásokban. Az egyik ilyen folytatás oldalán bukkantam rá véletlenül a Kárász utca és Dugonics tér sarkán lévő hírlapbolt megnyitásának fényképes hírére. Ez nem közvetlenül kapcsolódik a képregényekhez, ám valószínűleg rengeteg szegedi képregényrajongó egyik fő beszerzési pontjaként őrzi emlékeiben ezt az üzletet. De ez nem csak emlékkép, hiszen a mai napig az egyik legmegbízhatóbb hírlaposnak számít: néhány éve Simon István, a Pesti könyv vezetője mesélte, hogy egy bizonyos Dugonics téri üzletben adják el vidéken a legtöbb Lucky Luke-ot.
A fényképet nézegetve beugrott az üzlet régi el- és berendezése, a háttérben látható függöny,ami elválasztotta a személyzeti részt a vásárlótértől, a nekem fejmagasságú fapult, mely mögül 1990-ben megkérdezte az eladó: „azt ugye tudod, hogy ez 16 éven felülieknek szól?” (Nem hagyhatom az olvasókat kétségek között: megkaptam a Batman első számát. Föl is kavart, de gyilkos nem lett belőlem.)
Vissza 1963-ba! Ugyanez év november 3-án szórakoztató/szórakozott glosszát közölnek Útszéli dolgok címmel. Ebben a szerző kifejti, hogy az útszéli táblák ötletét tovább lehetne fejleszteni és… „szórakoztató történeteket lehetne közölni” – gondoltam előre én. A fenét! 1963-ban járunk, a jelszó: Népművelés. Tehát ennek jegyében az utazókkal szembejönne időnként egy pythagorasz tétel vagy egy bolygórendszer vázlat. De a kötelező körök lefutása után Sz. S. I. fokozatosan megkönyörül olvasóin, így először Shakespeare szonetteket, majd kisregényeket és végül képregényeket ajánl szekvenciális kiplakátolás céljából.
1966-ban ismét képregényt közölnek. Ezúttal egy Korcsmáros képregénnyel találkozhatunk. A Barabás Tibor novellájából készült Végzetes pillanat már nem első közlés, de alig két hetes lemaradással a Tolna-megyei Népújság mögött került a délalföldi olvasók elé.
Szűcs Tibor 1967-ben riportot készít a zentai (akkor Jugoszlávia, Vajdaság) Petőfi Sándor magyar-szerb kéttannyelvű elemi iskola nem kötelező magyar óráiról. Ebben nem csak a képregények, hanem az egyik fontos vajdasági képregényközlő lap akkori népszerűségéről is érdekeset tudhatunk meg: „A hangulat, a kötetlenség, a játékosság érdekében — mondja Evetovics Mária — mindent elkövetünk. Meséket olvasunk, diafilmeket nézünk, a táblán rajzolunk, a flanellográfon megelevenítjük a történeteket, és igen gyakran hanglemezeket is hallgattunk. Főként a Magyar líra gyöngyszemei című lemezeket kedvelik a gyerekek, valósággal csüggnek a verseken. Az utóbbi időben sikeresen használjuk fel a Jó Pajtást és a magyarul megjelent képregényeket is. Érdekes, a Jó Pajtásban megjelent meséket, elbeszéléseket, verseket és tudósításokat annyira szeretik a gyerekek, hogy már nem akarom őket költségbe verni, egy-egy tagozaton tizenegynéhányan is megveszik a lapot.” (1967. április 16.)
A képregényalkotók és kreálmányaik egymásba ható, egymással ütköző valóságai már több mozist megihletett, azonban erről a francia példáról – Játék a gyilkossággal, 1967 – a Délmagyarország 1968. Január 12-i számának Új filmek rovatából értesültem. A rövid, de nagyon erős leírásnak hála már föl is került a megtekintendő filmek listájára (sajnos, nem túl egyszerű a beszerzése). A rövid, ám kifejezetten intelligens leírást teljes terjedelmében idézem:
„Alain Jessua ebben a filmjében agresszíven támad a közönségre, megmutatja a primitív témák kifejezését képben, szövegben, valamennyi divatos kellékkel: hős-imádat, szadizmus, szexmánia, írástudatlanság és képben kifejezett ostobaság — írja erről a színes francia filmről a Les Lettres Franciases kritikusa. Közben persze prímán szórakoztatja a közönségét, esetleg azt a közösséget, amelyet kigúnyol.
Nemcsak ebben a finoman szellemes fricskában rejlik azonban a film mondandója: a képregény előttünk életre kelő figurái elárulnak valamiféle nosztalgiát, elvágyódást a reális, sokszor szomorúan unalmas hétköznapokból. És mindezekkel a rendező nem untat, ügyes kézzel és friss ötletekkel irányítja a magát képregényhősöknek képzelő milliomos-csemete és a képregény-író házaspár sorsát. Különösen előnyére válik Jessuának a jó szereplő választás is, nem utolsósorban a James Bond filmek hősnőjeként ismert francia ex-szépségkirálynő, Claudine Auger nem is kellemetlen bájainak bemutatásával… J.Á.”

Sajnos a képregényekkel kapcsolatos sztereotip gondolatok a Délmagyarországot sem kerülhették el. Az 1970. szeptember 1-i számban Aszódi János keményen nekiment az általa ultraerőszakosnak vélt amerikai, illetve nyugati képregényeknek:
„Tekintet nélkül arra a politikai szerepre, amellyel szerzőjük őket felruházta, e „hősök” valósággal versengtek a különböző gyilkolási módszerek alkalmazásában. 1950-től kezdve a Szuperek és a Szörnyetegek elárasztották a nyugat-európai piacot is. E képregényeket az utóbbi időben az ezeket kiegészítő fényképregényeket, valamint a futószalagon gyártott úgynevezett kalandregényeket – amelyek egymást licitálják túl az erőszak és a borzalmak ábrázolásában – olyan emberek milliói olvassák, akik könyvesboltban ugyan még sosem jártak.”
Egyre inkább gondolom azt, hogy az ehhez hasonló írások sokkal inkább származhattak a szerző szegényes tájékozódási lehetőségeiből, mint bármiféle ráerőszakolt kultúrpolitikai direktívából. A rengeteg tárgyi tévedésből gyanítható, hogy képregényekről lehet, hogy olvasott a kriminalisztika-történeti rovat szerzője, de (nyugati) képregényt valószínűleg egyáltalán nem. Különös az évszám, ugyanis 1970-re Amerikában és Európában is elcsendesedtek a képregények erőszakosságát érintő vádak, a bevezetett öncenzúra olyan szinten megtette a hatását, hogy ekkoriban Amerikában már éppen hogy az számított újdonságnak, hogy kezdtek megjelenni azok a mainstream és underground kezdeményezések, melyek kiutat kerestek a kezes bárány szerepből. Tehát az erőszakosságot érintő vádnál valamivel korszerűbb (de nem kevésbé téves) az, miszerint a képregényekre, mint a félműveltség forrására és a könyvek elégtelen pótlékára utal. A rossz olvasási szokásokkal kapcsolatos gondolatok már a hatvanas évek elején megjelentek a Népművelésben, ezt követően a Könyvtáros saját statisztikáikra hivatkozva hiába cáfolta ezeket, az egyeseknek túl jól hangzó vádak mélyebb gyökeret vertek itthon, melyre bizonyíték a fenti írás is, melynek szerzőjéről a maximális jóindulatot feltételezem.

És ezzel elérkeztünk a digitalizált archívum végére, talán elkerülte figyelmemet egy-egy kincs vagy apróbb érdekesség. Kisebb nehézséget okoz, hogy a szövegfelismerő program csak korlátozottan ismeri fel a szavakat, mondatokat (a saját archívumunkba került cikkek közül kettőt kézzel kellett begépelnem), de akadályt jelenthet az is, melyre korábban utaltam, hogy a képregényre ezen időszak alatt több szóval, szókapcsolattal is utaltak, arról nem is beszélve, hogy egy képregényt lehet úgy is közölni, hogy maga a képregény szó el sem hangzik. Ezekre igyekeztem különböző trükkökkel felelni, de mint mondtam: fölbukkanhatnak még érdekességek.
A hírek szerint folytatni szándékozzák a többi évfolyam szkennelését, feldolgozását és megosztását, de úgy tűnik, hogy egyelőre pihenőre számíthatunk. Pedig a késő szocializmus, a rendszerváltás időszaka és az azt követő hallatlan kezdeményezések nagyon izgalmas korszaka a képregénynek, kíváncsian várom, hogy ebből mi olvasható ki a szegedi lapból. Mindenképpen szépítene a fentiekben vázolt nem túl szép íven.
Mindettől függetlenül úgy érzem, hogy a Délmagyarországon keresztül fölrajzolt metszet viszonylag híven mutatja be azt, ahogyan ez az ország viszonyult a képregényes formához a kezdeti lelkesedéstől a súlyos vádakig. E mellett a lap bátran kihúzhatja magát, mert még utóbbiakkal együtt is bőven szolgált értékeket. Ez egy olyan hagyomány, melyre bátran építhetne a lap a jövőben.

Szabó Zoltán Ádám

Facebook Hozzászólások