kilencedik.hu / Cikkek / Dark Horse 08/XII

Dark Horse 08/XII

2009. január 8. | |  
Megoszts

Fear Agent #25

Rick Remender mindig meg tud lepni. Mikor már azt hinném, az űrügynök alkoholgőzös sci-fi kalandjaiban elég jól kiismertem magam, jön egy még az eddigieknél is meredekebb csavar. Mert mi is történik a 25. szám elején? Kiderül, hogy a férfi, aki elrabolta Heath Huston feleségét és fölégette otthonát nem más, mint… Heath Huston. Igen. Ráadásul nekiáll módszeresen legyilkolni a western-falucska jámbor polgárait. Miután jó párszor elismételtem magamban a „Most ezt így hogy?” mantrát, jött a gyilkos-Heath magyarázata: mindenki klón vagy robot, ő most jött vissza a múltból, az eddigi Heath pedig nem az igazi. Szerencsére mielőtt elhinnénk ezt a viccességet, jön az igazi Heath, és jól kihívja a hóra az aljas duplumot. A következő számban meglátjuk, mi lesz a meccs vége.
Jópofa sorozat a Fear Agent, habár azoknak, akik nem szeretik, ha (látszólag?) irracionális jelenetek és cselekményelemek sorjáznak, talán kevésbé ajánlott. Viszont továbbra is hordoz egyfajta frissességet, amit nem kis részben Tony Moore kiváló rajzainak köszönhet. Humoros betétek, hangulatos környezetrajz (ismét említeném a western szemkápráztató miliőjét), ütős és naturalisztikusan erőszakos akciójelenetek remek arány- és ütemérzékkel váltják egymást. Mégis megmarad az a kiszámíthatatlanság-érzés, ami igazán illik a Fear Agent világához, és ha jól belegondolunk, akár még gondolati réteget is kihámozhatunk ebből a koncepcióból. Időnként nehezen követhető, olvasóprobáló sorozatról van szó, de egyelőre állítom, megéri figyelemmel kísérni.

Gigantic #2

Ha a Fear Agentnél tovább bonyolódtak a szálak, akkor Rick Remender másik sorozatára ennek az ellenkezője igaz: az első szám (szó szerinti) robbanása után tisztul a köd, kapunk némi magyarázatot, hátteret, ahogy azt kell. Kiderül, hogy a San Franciscóra rászabaduló gigantikus űrtévé-gladiátor (ha megütköznétek az abszurd szóösszetételen, tessék visszaolvasni) valaha (egészen konkrétan 1958-ban) még ember volt, akit elraboltak a gonosz, nézettséghajhász ufók, és az egyik műsoruk sztárjává tették. Ő azonban most – ill. az előző számban – megszökött, hogy hazatérve a Földre, figyelmeztesse az emberiséget a közelgő veszélyre. Az ufók ugyanis annyi év sikeres valóságshow után el akarják pusztítani bolygónkat. Az ok ezúttal nem egy tervezett csillagközi sztráda építése, hanem az, hogy kezdünk túl okosak lenni, mint faj: hamarosan olyan messzire juthatnánk a világűrbe, hogy akár még az egész galaxisléptékű Truman Show-koncepcióra is fényt deríthetnénk.
Gigantic azonban jön, hogy ezt megakadályozza. Először is fölkeresi tisztességben megőszült bátyját, nyomában a szenzációt szimatoló ufótévésekkel. A gépgladiátor bátyja viszont nem tudja hova tenni 50 év után felbukkant, emberre csak nyomokban emlékeztető öccsét, valamint a 15 perc hírnevet: a cliffhangerben lelövi a jószándékű Gigantikust. Ráadásul az idegenek ideküldenek egy másik, igen vérszomjasnak mutatkozó gladiátor-szörnyet: ugyan már gyakja le egyenes adásban kollégáját. Itt folytatjuk legközelebb.
Talán a zanzásított tartalomból is látszik, hogy itt aztán pörögnek az események: Remender tesz róla, hogy már az első oldalakon felüljünk a sztori hullámvasútjára, amiről csak a „to be continued”-felirat után van esélyünk lekecmeregni. Múlt hónapban leszidtam a rajzoló Eric Nguyent ronda nőalakjai miatt: nos, ebben a számban nincs női karakter (az – ebben a számban kevés szerephez jutó – fotós Chris barátnőjének úgy tűnik, annyi), Nguyen pedig egyéb téren is határozott javulást mutat. Kezd egyre inkább meggyőzni a Gigantic, Rick Remender pedig szép lassan a legmegbízhatóbb írók egyikévé válik. Kíváncsi vagyok, tudja-e tartani a színvonalat.

Star Wars: Legacy #31

Egy remek hírrel kell kezdenem: a Semic úgy döntött, hogy 2009 februárjától a Knights of the Old Republic, ill. a Tales of the Jedi történetei után/helyett a Vector című crossover közlésébe kezd a magyar SW lapjain. Ízelítőt kapunk tehát mind a négy fősorozatból, és a kiválasztott sztorival sincs komoly gond, de hát hűséges Havi Dark Horse-olvasóként ezt jól tudjátok. A Legacy 31. száma viszont pont a Vector befejezése. Egyértelmű, hogy nem lőhetem el felelőtlenül a nagy finálé poénját és részleteit, úgyhogy sajnos – de inkább szerencsére – zárom is soraimat: vétek lenne bármit is elárulni a sztori végéről. Na jó, egy megnyugtató félmondatra még kapható vagyok: a lezárás is remekül sikerült, kellően grandiózus, a Vector pedig úgy, ahogy van, minőségi szórakozást jelent – februártól a magyar olvasók számára is!

Star Wars: The Clone Wars #3

Így az ünnepek tájékán úgy készültem, hogy megenyhülve értekezem a legstabilabban bűnrossz SW-sorozatról. Gondoltam, elintézem néhány legyintéssel, vagy bedobok egy-két szívmelengető frázist, hogy senki ne érezze úgy, hogy én még Karácsonykor is béna jediket és idióta padawanokat szidalmazok. Ezúton közlöm, hogy bármennyire is szeretnék jóságos lenni a Clone Wars-szal: nem tudok. Egyszerűen fáj ez a széria, aminek kapcsán csupán egy jó hírrel szolgálhatok: bár ongoingnak indult, leredukálták 6 részes minire. Emiatt tartok ki csak mellette, továbbá mert szent küldetésemnek tekintem megtalálni az értéket ebben a kupac banthaürülékben.
Akár össze is foglalhatnám, mi történik a 3. részben. Ehhez azonban nem sok kedvem van, úgyhogy nagyon rövid leszek, és csak címszavakban tudósítok a cselekményről. Tehát akkor: Zygerria, rabszolgavásár, beépülni szándékozó, ám hamar lebukó jedik, irritáló Ahsoka, ostoba gonoszok, álnok, de Anakin sármjától(??) puhuló királynő, akciózás, irritáló Ahsoka ismét, fogságba esett Obi-Wan (ld. fent), feszültségmentes cliffhanger. Nagyjából ennyi, a következő rész borítója alapján pedig Obi-Want gladiátorként egy arénába dobják, ahol szörnyetegekkel kell megküzdenie. Rém eredeti. Ez alapján is megállapítható, hogy a képregény célcsoportja az a korosztály, akiknek tagjai még a Klónok támadását sem láthatták, mert azóta születtek. Közben megkapjuk az eddigi talán leggyengébb rajzolót (Lucas Marangonnak hívják, de nem jár feketepont, ha nem jegyezzük meg a nevét). Amúgy is gond van a központilag előirányzott fejekkel (mert ugye úgy kell kinéznie mindenkinek, mint a 3D-s sorozatban), de Marangon még pluszban totálisan élettelen arckifejezéseket utal ki a figuráknak. Talán az imitt-amott ügyes panelezést lehetne említeni mentőérvként, de akkor is marad a megsemmisítően unalmas színezés – a történettel egybevéve instantkávé nélkül ne is álljunk neki az olvasásnak.
A legjobb persze az lenne, ha egyáltalán nem állnánk neki. Ezt javaslom mindenkinek, aki e sorokat olvassa, valamint némi kommentek formájában materializálódó biztatást is kérnék: én ugyanis most már ha törik, ha szakad, végigolvasom a szériát, és persze nem felejtek el szorgalmasan beszámolni élményeimről. Csak hogy átérezzétek.

Oldalak: 1 2 3 4

Kategóriák: