Dan Wells – Nem vagyok sorozatgyilkos

Nem egyszerű egy tinédzser élete, kiváltképp, ha szétment a családja. John Wayne Cleaver mégsem emiatt jár terapeutához, hanem mert olyan tüneteket mutat, amik antiszociális személyiségzavarra utalnak. Persze az, hogy képtelen mások érzelmeire ráhangolódni, és hogy van egy igencsak behatárolt hobbija – sorozatgyilkosok –, még simán utalhat Asperger-szindrómára, azonban Wells egy kicsit mélyebbre ás, és olykor elég sötét dolgokat mutat meg ahhoz, hogy az ember kedve elmenjen a kocadiagnózistól, és készséggel elhiggye, hősünk szociopata.

A merészségért tehát mindenképpen kalapemelés jár, elvégre Wells ezt mégis egy olyan műfajban teszi, amelynél a szülők már a házasság előtti szex megemlítéséért is hajlamosak meglincselni a szerzőt. Így nem meglepő, hogy amikor a környéken egy valódi sorozatgyilkos kezd el garázdálkodni, akkor igencsak hamar előkerül a természetfeletti. Elvégre az, hogy Wells egy mezei sorozatgyilkossal ugrassza össze John-t, az nemcsak Dexter-koppintás lenne, de talán megfeküdné a célközönség gyomrát.

Persze John mégis elsősorban egy magányos, problémás kamasz, aki a helyét keresi a világban. Így habár nem erőssége hősünknek az empátia, mi mégis együtt tudunk érezni vele. Hiszen, valljuk be, egykor tinikként mindnyájan voltunk dühösek, elveszettek és önzők, félúton a gyerek- és felnőttkor közt, vállunkon a világ minden terhével, miközben a mantránk az volt: „Minket senki nem ért meg, de nagyon nem!”

John pedig, akárcsak egykor mi, haragszik az egész világra – nem találja a közös nevezőt az édesanyjával, a korabeli srácokkal, a lányokkal pedig különösen nem. Leginkább talán a saját terapeutája érti meg, de hát valljuk be, neki ez a dolga. Itt kell megemlítenem, hogy manapság azért ez nem olyan ritka jelenség, számos gyerek jár ilyen-olyan problémái miatt orvoshoz, akit a saját korosztálybelijei tapintatosan csak dilidokinak hívnak.

Nem azt mondom, hogy John csak egy egyszerű kiskamasz. Azt különösen nem mondom, hogy minden kiskamasz szociopata, mert akkor a felháborodott szülők engem lincselnek meg. Azt mondom, hogy Wells mesterien találta meg a kapcsolódási pontokat hőse és a célközönség között. Gyermekeik lelkivilágáért aggódókat pedig megnyugtatom, John személyiségének egyik legmeghatározóbb eleme felülkerekedni hibáin, így jó példával jár elő. Szabályokat hoz, amiket be is tart, hogy ne kallódjon el, hogy ne váljon szörnyeteggé.

Gondolom, sokan felelnek erre úgy, hogy éppen ez bizonyítja John szörny mivoltát. Elvégre egy átlagembernek nem kellenek szabályok a békés együttéléshez. Pedig de. Pedig nekünk is kellettek szabályok, amiket dafke megszegtünk, hogy úgy érezzük, önmagunk legyünk. Az együttérzés ugyanis, lássuk be, nem olyan, ami alapból van, hanem amit hosszas küzdéssel és élettapasztalattal sajátítunk el.

Ami pedig a természetfelettit felhasználó ellenfelet illeti, ő testesíti meg a felnőtteket a maguk ellentmondásos világával. Ugyanis az illetőnek vannak érzései, van bűntudata, nem szívesen gyilkol, csak ha rákényszerül, az indítékai pedig nagyon is emberiek. Dan Wells ereje éppen ebben rejlik, hogy képes emberségesen, szimpatikusan és őszintén ábrázolni olyan személyeket, akiket egyszerűbb lenne démonizálni és akiktől egyszerűbb lenne elfordulni. Mindezt úgy, hogy nem moralizál, nem prédikál, de érezhetően van egy erkölcsi mondanivalója.

Ezt Wells nem elsősorban szavakba önti, hanem a hozzáállásán érhető tetten. A Nem vagyok sorozatgyilkos sodró lendületű, olvasmányos, meglepő, merész. őszinte – de a cseresznyét a torta habján mégis csak ez az emberi hozzáállás teszi. Ettől válik kiemelkedő ifjúsági regénnyé.