Csoki, benzin, hashajtó – Az Országút harcosa

Szívesen olvasnék képregényben olyan posztapokaliptikus disztópiát, amiben a főszereplők híres gondolkodók nyomán kibeszélik az életet, halált, a nagy körforgást, és nem csokit keresnek a kihalt város vegyesboltjának porlepte pultja alatt.

Biztosan van ilyen is. Az Országút harcosa brit szerzői a (a 79-es Mad Max és) 80-as évek B-filmjeinek hagyománya nyomán az elpusztult civilizáció maradékával csokit és hashajtót, benzint és járművet kerestetnek/találtatnak, ezeket a dolgokat a nyugati típusú fogyasztói társadalom szimbólumaivá lényegítve.

A fogyasztás lényege a tápanyag gyors bevitele, a minél gördülékenyebb emésztés, a hozzátett, alkotó jellegű tevékenység hiánya, amennyiben a salakanyagot nem tekintjük alkotásnak. Ha annak tekintjük, akkor a fogyasztás átlényegül alkotássá, és a folyamatos művészi tettek produktuma egy egyre növekvő szarkupac, ami előbb-utóbb leomlik, mint az Idiokrácia szeméthegyei. A létfenntartás érdekében végzett fogyasztás az ősember esetében természetes tett-folyamat, a posztapokalipszis, az „új-ősember” esetében az előző, túlfogyasztó társadalom kritikája. De míg az ősember túljutott ezen a szakaszon, az általános posztap történetek szereplői éppen ugyanazt a létfilozófiának álcázott, kizsákmányolásra épülő rendszert próbálják rekonstruálni, mint ami elhozta a végítéletet. Igaz, az ősembernek volt pár évezrede, ezek a történetek pedig nem sokkal a kataklizmák után játszódnak.

Na, Laci már megint derpeg, hogy gyártani kell a konyhafilozófiát – nem elég neki a jólétből a teljes kiszolgáltatottságba való zuhanás traumája.

Igen, mert jól felhúzott az egyik szereplő. Azt mondja, hogy neki csak a „hétköznapi dolgok” hiányoznak, és milyen jó volna újra a teleshopot nézni. És ezt komolyan. Teleshopot. A műsort, amivel kínozni lehetne az amőbánál kicsit is értelmesebb lényeket. De még az amőbák se olyan buták, hogy teleshopot nézzenek! A szerzők feltételezett iróniáját egy olyan médium közli, akiben humorérzéknek nyoma sincs, így a szerzői szándék (irónia) félremegy. Vagy komolyan veszi valaki az amerikai átlagember teleshop-problémáját, és gondolatmenetet farigcsál belőle, vagy legyint egyet. Megérdemled a sorsodat, haver, a pokolban úgyse adnak majd mást, csak teleshopot meg dáridót.

Az előbbiekben felvázolt gondolatszilánkok részei az Ian Livingstone nevével fémjelzett Országút harcosa szerepjáték-könyv előzményeként elkészített képregénynek.

De igazából én nagyítottam fel őket, valójában nehezen észrevehető részei.

Az egész mű vállaltan bejáratott panelekre, zsáner-közhelyekre épülő akcióképregény.

Adott egy híres autóversenyző kőkemény, nem lelkizős, de azért rendes lánya, aki el akar jutni épségben a kiégett világ egyik védett zónájába, hozzá csapódik egy átlagos balfék férfi, aki teleshopot szeretne nézni, és természetesen bajba sodorja a normálisabb dolgokra, fürdőre, ágyra, kávéra vágyó nőt. A pusztulás kutyái, a szerepjáték-könyvből jól ismert banda akadályozzák őket útjuk során, mely végül sikerrel zárul, hiszen ezután következik az 1989-ben Magyarországon is megjelent, és hamar sokak által ronggyá olvasott-lapozott-játszott könyvecske.

Miért éri meg mégis beruházni erre a képregényre?

Nosztalgiából. Utána elővenni az eredeti könyvet, és kicsit játszadozni.

Az igényes kiadásért. A fordítás, beírás, papír- és kötés, a kiegészítő anyagok minőségéért. Külön pont a Kevin Bulmert bemutató írásért. Az egészen látszik, hogy a kiadó szívszerelme ez az egész Kaland-Játék-Kockázat-jelenség, Ian Livingstone és Steve Jackson, és ez a zsáner, a posztapokaliptikus fantasy-sci-fi, lásd a Világvégi meséket és a Café Postnucleart. Míg az UK-ben a sok csemege között ez egy átlagos kiadvány, hazánkban, köszönhetően Szűcs Gyulának, missziós kötet.

A szép grafikáért.

Lénárd László