Csodaország Dzsíájdzsói – Idegen Földrész 1-3.

Van valami szeretetreméltó a gyermeki képzelet eklektikusságában, amely képes Dagobert bácsit, Supermant és Luke Skywalkert egy univerzumba tenni, anélkül, hogy a köztük levő hangulati különbségeket lecsiszolná. Sőt, kísérletet sem tesz rá, az ő világában tökéletesen elvannak egymás mellett a homlokegyenest eltérő stílusú elemek, így hát Frodó, Tapsi Hapsi és Pókember együtt pusztítja el a horcruxokat, mielőtt Thanos a Joker segítségével megtalálná. Említettem már, hogy a gyermeki elme nem fizet jogdíjat? Ösztönösen tudja, hogy az ő vágyai és álmai – valamint apuka és anyuka pénztárcája – tartják el a nagy vállalatokat (ezért is kisszerű egy óvoda faláról leszedetni Miki Egeret, de ez most nem idetartozik).

Ahogy növünk, ez azért csiszolódik, sőt, ennek következtében találjuk meg saját hangunkat, olykor, mit tesz Isten, még egy eredeti gondolat is szárba szökken, szépen kihajt, néha megporozza a méhecske, és benépesíti képzeletünk mezejét. De az tény, hogy lassan lecövekelünk egy hangulat mellett, és kigyomláljuk mindazt, ami nem odaillik. Egy sci-fi világban elfér egy jedi, de olyan valóságformáló bohóc, mint Beetlejuice vagy a Maszk már csak bajosan, kivéve, ha van egy nagyon belevaló rajzolónk, és az olvasóink is zömében azt szívják, amit mi – remélhetőleg nem a fogukat.

Na, ez a fenti irány a letisztulás felé az, amit az alkotó Csörnyei Márk tudatosan és őszinte lelkesedéssel elkerül, de messzire. Ha a bejárandó út mondjuk a Megyétől a Végzet hegyéig tart, akkor ő most a Szigeten hallgatja a sok külföldi zenészt, akkor is, ha éppen tél van. A szabályok és megkötések a savanya felnőtteknek vannak, ő, köszöni, éppen így találta meg a saját hangját. Ebben a zabolátlan hozzáállásban rejtezik az Idegen Földrész savaborsa, ami a Zalaverzumból nőtte ki magát. Ez az az univerzum, amit anno még harmadikos matekfüzetünk hátuljára skicceltünk fel, még jóval azelőtt, hogy a törtek megtörtek volna, a hatványok pedig hitványul bántak volna velünk. Amikor már azért kerestük a saját hangunkat. Emlékszem, sosem tudtam létező dolgokat rajzolni – maximum sünöket –, de Az igazi Szellemirtók sorozatból ihletet merítve nagyszüleimnél telerajzoltam egy egész vastag füzetet elborultabbnál elborultabb szörnyekkel. Legtöbbjük nem csak anyukámnak tetszett, becsszó.

Mintha ezek a rajzok köszönnének vissza Csörnyei Márk képregényében, őszintén, lelkesen, „szevasz, Danikám, de megnőttél, mit dolgozol, nem hívsz meg egy italra?” módon. Én pedig dehogynem hívom meg őket, hogy könnyes szemmel elmerengjünk azon, nem ilyennek képzeltük a jövőt, kevesebb a repülő autó meg a dinoszaurusz, a földönkívüliekkel sem vettük fel a kapcsolatot, és még az ital is drágult. Mintha Maci Laci is meghízott és elvált volna, de hát ilyen az élet.

Valahogy ez az érzés motoszkál bennem, mint a pálinkával kevert csípős paprikás töltött káposzta hajnali félháromkor, és hát érzelmi alapon működünk, akkor szeretünk valamit, ha ez megmozgat minket, ezért sem lehet receptre írni történeteket, amit nem egy Mesterséges Intelligencia és a legújabb Star Wars filmek producerei be is bizonyítottak. Hogy miről szól voltaképpen az Idegen Földrész…

…hát igen, éppen itt van a kutya elásva, mert ugyan a képregény gyermeki képzelet ékes és büszke bizonyítéka, de a történet szépen, lassan halad előre, és én ezt az egyet érzem kicsit hátráltató tényezőnek. Nem Csörnyeié az első szerzői képregény, ott a Kalyber Joe, ami kötet volt ugyan, de eljutott az első részben A-ból B-be, hogy kötetlenül beszélhessünk róla. Ez azért is fontos, mert hát már egy havonta megjelenő amerikai képregénynek is az első részben meg kell fognia az embereket, akkor is, ha Brian Michael Bendis írja, aki sok tekintetben a Netflix múltba küldött bioterminátora és ekképpen a „legalább az utolsó panel ne legyen unalmas, egyébként hömpölyöghet” hozzáállás élharcosa volt már azelőtt, hogy a legutolsó képeslapot is tízévados sorozat vagy filmes univerzum formájában adaptálták volna. Itt viszont éveket kell várnunk a részek között – ami, mivel szívből, saját zsebből készül a felnőtt élet mellett, teljesen érthető –, ezért ahhoz kicsit túl sok idő telik el ahhoz, hogy hőseink eljussanak az első szám végére a címben található helyre, a második szám végére találkozzanak leendő csapattársaikkal, a harmadik szám végére pedig… nos, új dolgokat tudjanak meg magukról. Pedig hát látszik, hogy szívvel-lélekkel íródott az egész, a gyermeki csodálatot jól átmenekíti a kérges felnőttkorba, ahol már az ember igazi tajparasztokkal is találkozik, aki „hé, cica, van már gazdád?” kiáltással próbál nőket szerezni, megérdemelten eredménytelenül.

Hogy a lassúsága ellenére ajánlom-e az Idegen Földrészt? Hát hogyne ajánlanám, csak visszaröpített engem is egy régi korba, új távlatokat nyitott meg, ráadásul olcsóbb és legálisabb a hasonló hatást eredményező LSD-nél (figyelem, a képregényt továbbra is olvasni kell, nem apró részecskékre vagdosni és felszívni az orron, mindegy, milyen festéket használtak a nyomdában). Egyetlen javaslatom a fenti, hogy egy részben valahogy érjük el, hogy a történet egy kicsit jobban előre lendüljön – ne több minden történjen, az más dolog. Annak, aki pedig csak bepillantást szeretne nyerni a világba, javaslom, hogy látogasson el a Zalaman és barátai oldalra Facebookon. Lájkoljon is, ha tetszik, de mindenképpen maradjon úriember vagy hölgy, hát mibe kerül az?

Előre és tovább, akár sünháton. Most azt sem fog fájni, mert a gyermekkorunk történeteinek csak a képzelet szab határt, nem a Schengeni Egyezmény.

Pusztai Dániel