Csillagváros tablója: Astro City Metrobook 1-2

Isten hozott Astro Cityben, amelyet a szuperhősös képregények összes szereplői népesítenek be, a maszkos igazságosztóktól kezdve a bajba jutott hölgyeken át a piti zsebes tolvajokig és az inváziót előkészítő idegen kémekig. Sokuk első pillantásra a valóságtól elrugaszkodott alaknak tűnik, pedig ugyanolyan élő, lélegző ember, mint te vagy én.

Kurt Busiek korunk egyik legjobb képregényírója, aki ugyan nem kap akkora rivaldafényt, mint Alan Moore vagy Neil Gaiman, de ettől függetlenül ott a helye mellettük a legnagyobb alkotók panteonjában. Saját bevallása szerint egészen tizennégy éves koráig nem olvasott szuperhősös képregényeket, mert a szülei nem nézték jó szemmel, aztán tizennégy évesen megvette a Fenegyerek százhuszadik számát, és egyből magával rántotta az álarcos hősök visszautalásokban gazdag világa. Később olyan történetek köszönhetünk neki, mint a Csodák Kora vagy az ezredforduló idején futó Bosszú Angyalai sorozat.

Az Astro City első hat füzetét összegyűjtő Life in the Big City képregényben Kurt Busiek az előszóban bevallotta, hogy úgy érzi, a rengeteg dekonstrukció után ideje megnézni, miért is működtek ezek a toposzok. Ez tartalmazza azt a minisorozatot, ami ezután havi sorozattá nőtte ki magát Brent Anderson rajzaival és Alex Ross borítóival, és olyan tipikus karakterek életébe enged betekintést, mint a szuperhős, a riporter, a piti bűnöző, a bajba jutott hölgy vagy az idegen invázió alakváltó kémje. Emellett, ráadásnak azt is megtudhattuk, hogy alakulna egy randi két hős között.

Néha a borokkal kapcsolatos örök igazság kapcsán eltűnődök azon, hogy tényleg ők öregednek jól, vagy sokszor mi értékeljük őket életünk előrehaladtával egyre jobban. Persze, már fiatalokként is értettük, miről szólnak ezek a történetek, de az évek során valahogy még jobban érezzük, át is éljük azt. Szamaritánius csak álmában tudja élvezni, hogy repül, mert ébrenléte minden pillanatát leköti a szuperhősködés – mennyivel erőteljesebb ez felnőttként, amikor annyira lecsökken az énidőnk, hogy sokszor mintha csak aludni járnánk haza? Hogy egy kettesben töltött estéhez mennyi segítségre is van valójában szükségünk, kollégáktól, barátoktól, családtól. És, akárcsak Bridwell, úgy minket is sokszor ámulatba ejt, mire képes az ember, és keserít el, hogy sokszor mennyire futja csupán tőle.

Szívem csücske ez a hat füzet, és mindig is egy kicsit visszatartó erő volt, hogy az utána jövő kötetek kicsit kaotikusan gyűjtötték össze a soron következő történeteket. Így a második kötet három számot ugrik át, amiket a harmadik tartalmaz. Szerencsére idén áprilisban el kezdték ezeket kiadni nagyobb gyűjteményes kötetek formájában, amikből eddig kettő jelent meg, jövő februárban pedig követi a harmadik. Nem vagyok pedig az omnibusok híve, hiába mutatnak jól a polcon, nem lehet őket kényelmesen olvasni akárhol, de ezeknek a vastagabb TPB-knek csak van létjogosultsága.

Mi vár ránk hát Astro Cityben? Két nagyobb és számos kisebb történet. Brian Kinney nem csak azért szaladt el otthonról, hogy valaki legyen, hanem hogy távol kerüljön halott apja hagyatékától, akit kihasznált és megvetett a közösség. Hamar szárnyai alá veszi a város egyik titokzatos oltalmazója, a Vallató, és szükség van minden útmutatásra, ugyanis néhány brutális gyilkosság után a közvélemény egyre jobban a tétlen – valójában tehetetlen – szuperhősök ellen fordul. Rengeteg szál fonódik egybe a korábbi történetekből, de igazából nem is az a lényeg, mi történik, hanem hogyan éljük meg mi magunk, és mihez kezdünk vele. „Valóban tényleg az emberek hálájáért tesszük, amit teszünk, vagy csupán azért, mert szükségük van a segítségünkre?” szegezi mentora az ifjú Briannek a kérdést. Különösen égető ez napjaink online médiájában, ahol mintha mindenki inkább a világot akarná megváltani ahelyett, hogy másokon segítsen. Nem, nem volt minden jobb régebben, de attól olykor hajlamosak vagyunk megfeledkezni dolgokról.

A másik nagyobb történet a Steeljack-ként elhíresült Carl Donewitz életébe enged bepillantást, aki most szabadult a börtönből, hogy szinte rögtön egy bűnözőkre és szupergonoszokra szakosodó sorozatgyilkos nyomába eredjen. Steeljack egykor maga is piti szuperbűnöző volt, mint Metallo vagy minden második Pókember ellenfél, ám a börtönben az évek utolérték. Az ő szemében már nem az a fájdalom tükröződik, amit a világtól kapott, hanem amit ő okozott másoknak, és az ez iránt érzett bűntudat és bánat. Az újrakezdés pedig nehéz, ha az ember a verekedésen túl csak a kétkezi munkához ért, viszont a dolgok rendre kicsúsznak fémborítású ujjai közül. Mintha csak egy kései Michael Caine karaktert látnák, amelyik visszautal a korábbi stiklis szerepeire. Itt-ott olykor a sorozat tablóformátuma kicsit a történetmesélés útjában áll, de ezért nem csak a karakterek kárpótolnak minket, hanem az olyan apróságok, mint Busiek fricskája az olcsó és átgondolatlan fordulatok felé.

A kisebb történetek közül a teljesség igénye nélkül találhatunk életre kelt rajzfilmoroszlánt kiégett és levitézlett színészként – aki egyben utalás a SHAZAM-ban szereplő Marvel Kapitány Tawky Tawny szárnysegédjére –, városi forgatagból a nyári szünet erejéig vidékre küldött fiatal fruskát, embereket elkalauzoló londinert, aki egykor képesség és maszk nélkül mentett életet, mikor úgy hozta az alkalom, kaszkadőröket, kiadóvezetőket, rámenős hölgyeket… álomképeket, akik nem hagynak nyugodt éjszakát, de nélkülük a lelkünk veszne oda. Ezek közül az egyik legkedvesebb a helyi Fantasztikus Négyes analógia legifjabb tagjáról, Astráról szól, aki egy nap elhatározza, ki próbálja, milyen egy átlagos kislány élete, hiszen akkoriban mindnyájan olyanok akartunk lenni, mint mások. Csak éppen erről nem szól a családjának, akik, ahogy lenni szokott, rögtön a legrosszabbat tételezik fel, és sorra meglátogatják az összes ellenségüket (közülük a legeltaláltabb Kaspian, aki ugyanúgy a Vadak Királya, ahogy Namor a tengeré).

A másik Jack-in-the-Box – magyar kereszteltségben talán Jancsi Bohóc – története, aki az egyik őrjáratán összefut meg nem született gyermeke két jövőbeli lehetséges verziójával, amitől kénytelen átgondolni életét. De hát nem ezzel szembesülünk mind, amikor saját vágyainkat már a gyerekeink igényei mögé helyezzük?

De ha egy mondatban össze akarnám foglalni Astro City varázsát, az az, hogy szereti a hétköznapi embert, ahelyett, hogy lesajnálná. Pedig ahogy Elliot S! Maggin mondta, korunk szuperhős az átlagember, és talán nem azért, mert mi mindenre képes az új technológia segítségével, hanem azért, mert helyt áll akkor is, ha könnyebb lenne összeroppanni.

Ez az, amit mindig is szerettem a zsánerben, akkor is, ha az utóbbi időben mintha komfortkajává vált volna. De ez nem a műfaj hiányossága, hanem az alkotók felelőssége. Ez az, amit Busiek egy pillanatig sem felejt el.

Most hagyta el Astro Cityt. Vezessen óvatosan!

Pusztai Dániel