Chosen – Jézus második eljövetele és a hitetlen pap

Mark Millar nem szeret kertelni. Nem szereti magát visszafogni sem. Ha valamit el akar mondani, akkor általában teli torokból beleüvölti az olvasó képébe, abban reménykedve, hogy a nagy hangzavarban nem tűnik fel mondandójának sekélyessége. De mint mindenkinél, nála is vannak kivételek, és a Chosen feltétlenül ezek közé tartozik. A Millarworld cím alatt, a Dark Horse-nál megjelent háromrészes minisorozatát a maga kis szerénységével a Biblia folytatásának titulálta, ami persze kicsit túlzás, de a történetet tekintve mégiscsak van benne igazság. A képregény ugyanis elvileg Krisztus második eljövetelét meséli el, egy kis csavarral, egy kis modernizálással, de alapvetően hűen a keresztény hitvilág gyökereihez.

A főhős Jodie, egy 12 éves gyermek, akire egy nap rázuhan egy hatalmas kamion, és mégis, teljesen sértetlen marad. De ez még csak a kezdet: az addig gyenge tanuló hirtelen mindenre tudja a választ, anyja pedig végül felvilágosítja, hogy ő az újjászületett Jézus Krisztus. A kisváros lakói közül egyre többen és többen vannak meggyőződve ugyanerről, de bőven akadnak még kétkedők is, többek közt a személyes tragédiák miatt a hittel évek óta hadilábon álló helyi lelkész, O’Higgins atya. A kérdés csak az, hogy mi történik majd Jodie-val, amikor kiléte az egész világ számára nyilvánvalóvá válik… és mi történik majd az egész világgal?

Eltekintve a ténytől, hogy a főszereplőre az ötödik oldalon rázuhan egy 18 kerekű, gigantikus aszfaltszörnyeteg (mert persze egy sima gázolás nem elég), a Chosenben nyomát sem találjuk Millar megalomániájának. Nincsenek hatásvadász nagyjelenetek, logikai bukkanókon sorra elhasaló cool megoldások, viszont van helyettük szép, egyenletes és visszafogott sztorivezetés, amit az író még csak véletlenül sem rendel alá semminek. Vagyis mindenképpen ez az egyik legletisztultabb, legérettebb munkája. Következetesen és megfontoltan halad előre, és leginkább arra koncentrál, hogyan éli meg egy fiú, hogy kiderül róla, ő Jézus Krisztus. Öntudatára ébredését meglepően bájos és visszafogott jelenetek sora ábrázolja (ld. például a barátai körében tett próbákat a hegyoldalon), és foglakozik a tinédzserlét bűneinek, „tisztátalanságának” és a rászabott szerepnek az ütköztetésével is. Mindezt a főszereplő egyszerű és hatásos narrációjával, finom humorral és jól megírt, életszagú dialógusokkal teszi.

Egy ilyen témánál mindig sarkalatos kérdés, hogy mennyire hű az „alapanyaghoz”, és hogy sértő lehet-e azokra nézve, akik azt mindennap forgatják. Ha ezt a témát Garth Ennis dolgozza fel (ld. Chronicles of Wormwood), akkor a kérdés már alapból értelmét veszti, ám Millar (némileg meglepő módon) tisztelettel és méltósággal közelít hozzá – és ezen még az alapszituációt magából kiforgató végső csavar sem változtat. A képregény a főszereplő személyes története mellett természetesen figyelmet fordít a környezet reakciójára is, és rajtuk keresztül roppant okosan vegyíti a XXI. századi világnézetet az annak ellentmondó vallási meggyőződéssel (és még a világ egyik legnagyobb közhelyét, a hitét vesztett, de újra megtérő papot is teljesen hitelesen tudja eladni). Mondhatjuk, hogy a Biblia eszméit ülteti át modern környezetbe, és ez ellen aligha lehet bárkinek is kifogása.

Ám ami az említett fordulatot illeti, ott Millar már kicsit elszámítja magát. A sztori első felében nagyon okosan úgy csepegteti el az azt előrevetítő jeleket, hogy csak másodszori elolvasásra tűnjenek fel („hogyhogy elsőre nem vettem észre?”), de ezek a fináléhoz közeledve egyre inkább elszaporodnak és mind nyilvánvalóbbakká válnak, így végül a meglepetés ereje hamar elszáll. Szerencsére Millar ebből sem csinál nagy ügyet (vagyis a „nagy leleplezésre” nem egy egészoldalas képen, cool beállításban kerül sor), és ezután is következetesen tartja magát visszafogott stílusához, pont ott vágva el a sztori fonalát, ahol kell, vagyis ahol elér egy dramaturgiai csúcspontot. A „ténylegesen befejezés” a sztori korábbi részeihez képest teljesen irreleváns, és Millar megérdemel egy vállveregetést, amiért ezt – némileg saját természetét meghazudtolva – felismerte. A Chosen minden pozitívuma ellenére azért hozzá kell tenni, hogy ebben a sztoriban több van, mint amit Millar végül kihozott belőle. A „modern, tinédzser Jézus” koncepciója egy hosszabb sorozatot is megérne, és bár az író a téma minden fontosabb aspektusát érinti, egyiknek sem hatol igazán a mélyére. Komoly felszínességgel a csekély oldalszámnak és a határozott történetvezetésnek hála mégsem igazán vádolható.

Peter Gross rajzaival hasonló a helyzet: első pillantásra igencsak elnagyoltnak tűnnek, minthogy az arcok pár alapvető vonásból állnak csupán. Ám azok a vonások sokszor meglepő erővel ragadják meg az adott karakter lényegét, és ténylegesen képesek nagyobb súlyt adni Millar jellemábrázolásának is. A legjobb példa erre O’Higgins atya: az ő személyisége Gross kiváló érzékének köszönhetően bontakozik ki igazán, arca valóságos térképe vívódásainak, kételyeinek, a düh és a hit közti őrlődésének. A panelek elrendezése is dicséretet érdemel, még ha nem is mindvégig következetes. Az első részben Gross ötletes és kreatív módszereket használ (ld. a tanárral folytatott, az „álló” képkockák sorozatának köszönhetően különösen feszült beszélgetést, hogy csak egy példát említsek), és bár a későbbiekben is akadnak figyelemreméltó megoldásai, ott már inkább hagyományosabb eszközöknél marad.

Millar simán letagadhatná, hogy ő írta a Chosent. Aki a Marvel univerzumbeli munkáit ismeri csak, és azokért rajong, zavarodottan fogja keresni nagyra tartott írójának kézjegyét ennek a képregénynek a lapjain. Ne is tegye, inkább csak merüljön bele a történetbe, és hagyja, hogy magával sodorja. Úgysem gyakoriak manapság azok a művek, amik éppen visszafogottságuknak hála nyűgöznek le.

Megjelenés: 2004
Történet: Mark Millar
Rajz: Peter Gross

Olórin, 2008. július 25.