Catwoman: When in Rome

2004 első felében a Marvelnél megjelent a „Szín-trilógia” utolsó darabja is. A Hulk: Gray után Loeb és Sale a DC-hez és egy korábbi munkájukhoz kanyarodtak vissza: a Dark Victory (A Legendás Batman #21-22) utolsó részében már fellebbentették a fátylat a Macskanő valódi származásának titkáról, most azonban elérkezettnek látták az időt, hogy egy önálló sorozatot szenteljenek a témának. Nem lehet azt mondani, hogy csupán a két klasszikussá vált Batman-történet sikerét akarták meglovagolni. A Macskanőt már a Long Halloweenben foglalkoztatja kapcsolata Carmine Falconéval, hogy aztán a gyanú a Dark Victory-ban bizonyossággá érjen: a Római nem más, mint Selina vér szerinti apja. Bár ezt az információt már a Victory utolsó oldalain megkapjuk, arra nem derül fény, Selina hogy jött rá az igazságra. A teljes képet csak a When in Rome-ban látjuk át, így a sorozat nemcsak afféle spin-off, hanem joggal tekinthető a Loeb-Sale páros jegyezte, tágabb értelemben vett Batman-trilógia záródarabjának is. Érdemes megjegyezni, hogy a kétezres évek különösen kedveztek a Macskanőnek: Loeb és Sale mellett Darwyn Cooke is maradandó művekkel járult hozzá a legendáriumhoz.

Az új főszereplő a két Batman-előzményétől egészen eltérő atmoszférát teremt. Csak épphogy megérint minket annak a rideg, életveszélyes és torokszorítóan félelmetes világnak a szele, amiben Batman él, és ezeket a pillanatokat is elsősorban a Gothamből importált gazfickóknak köszönhetjük. A sorozat ugyanis Rómában játszódik, ennek megfelelően a hangvétel inkább könnyed, de szenvedélyes, akár a főhősnő. Nem is értjük, hogy kerül Selina Kyle Gothambe, mikor egyértelmű, hogy a mediterrán Európa az ő igazi terepe. Talán még senki nem ábrázolta Selinát ennyire vonzó, sikkes, nagyvonalú dámának: gond nélkül az ujja köré csavar bárkit, elsősorban az inasként vele együtt utazó Rébuszt. De új ismerőse, a bérgyilkos Blondie sem tud ellenállni a főhősnő bájainak. Ez a két férfi segít a Macskanőnek megtalálni a Falcone család Olaszországban élő tagjait. Persze a maffia is megpróbál hasznot húzni a szépséges idegen érkezéséből: őt vádolják egy keresztapa halálával, hogy aztán hajtóvadászatot indíthassanak ellene. Meglepő módon a gothami alvilág néhány prominens alakja is megjelenik, Selinát pedig rémálomként kísérti a lépten-nyomon felbukkanó Sötét Lovag.

A cselekmény kellően fordulatos, ugyanakkor nincs akkora jelentősége a szokásos szuperhős-szerepnek: Blondie számára a kezdetektől egyértelmű, hogy Macskanő és Selina Kyle egy és ugyanaz a személy. A When in Rome lényege nem az akció vagy az (egyébként komoly téttel bíró) nyomozás, hanem az atmoszféra megteremtése. Egy egzotikus utazáson vagyunk, ahol néhány jelmezes gonosztevő kerül a maffiafilmek díszletébe, elsül néhány fegyver, de a főhősnő leginkább a medenceparti napozással van elfoglalva, lehetőleg egy jéghideg koktélt szürcsölgetve. A humorról a kemény-öklű Blondie és a pojáca Rébusz gondoskodik – ő hiába válik több ízben nevetségessé, mégis több komikus burleszk-karakternél. Bármikor Selina életére törhet: Loeb és az olvasó is tudja, hogy Nigmától minden kitelik. A kaland és a humor mellé egy cseppnyi romantika is társul. Blondie jópofa mellékszereplőből fokozatosan növi ki magát komolyan vehető figurává, ezzel párhuzamosan kiderül, hogy a Macskanő nyomozásához is több köze van, mint hittük. Amitől a When in Rome több lesz, mint egy súlytalan egynyári olvasmány, az a főhősnő karaktere. Selina erős, határozott, önironikus és reflektált, igazi modern figura, aki tökéletesen használja saját nőiségét, de nem nézi le a környezetébe kerülő férfiakat. Néha picit idegesítő, de barátságos és nagyon okos nő. Ne feledkezzünk el róla, hogy számára tényleg fontos az igazság kiderítése, annál azonban tapasztaltabb és talán cinikusabb is, hogy teljesen átadja magát a kutatásnak. Látjuk, ahogy érzelmileg próbálja eltávolítani magától a kérdést, profin, hideg fejjel nyomoz – ezt alkalmasint épp Batmantől tanulta. A When in Rome amellett, hogy Selina Kyle-t lélegző, hús-vér karakterként kezeli, a Macskanő szuperhősmítoszához is hozzátesz.

A kulisszák megteremtése pedig legalább olyan jól sikerül a szerzőknek, mint a főhősnő jellemrajza: egyaránt érezhető az idealisztikus mediterrán életmód lazasága, az egyszerre előkelő és bohém itáliai miliő levegője és a gyilkos gengsztervilág komorsága. Ez elsősorban Tim Sale érdeme, akinek rajzai tökéletesen illenek a főhősnőhőz: könnyed elegancia, kecsesség, kiismerhetetlen vonzerő rejlik bennük. A borítókat René Gruau olasz grafikus és divatillusztrátor képei ihlették, aki a képregény megjelenésének évében hunyt el, de nemcsak emiatt lapozgatná a When in Rome-ot elkerekedett szemekkel bármelyik divatmagazin szerkesztősége.

A Hosszú Halloween és a Dark Victory epikus, összetett bűnképregényei helyett egy tökéletes arányérzékkel megírt, stílusos krimit kapunk, ami egyszerre könnyed és téttel bíró, humoros és abszolút komolyan vehető. A műfaj sablonjaitól szokatlan, irányító női főszereplő felfrissíti, élőbbé teszi a sztorit. Noha így sem annyira átütő a végeredmény, mint a Batman-opuszok esetében, de nem is ez volt a cél. A When in Rome legfőképp pokolian élvezetes olvasnivaló, egy összeszokott, hibázni képtelen szerzőpáros jutalomjátéka.

Kránicz Bence, 2010. augusztus 29.


Facebook Hozzászólások