Captain America #1-24 – Bemocskolt lobogó

    “Sometimes I think if you didn’t have me, there wouldn’t be a single person in the world who really understood you.”

Hogy lehet komolyan venni egy karaktert, aki csillagos-sávos pizsamában ugrál le-föl, és egy nagy, csillagos pajzsot hajigál ellenségeire? Nehezen. És úgy is leginkább csak akkor, ha a következő két eset valamelyike forog fenn: az első az, hogy emberünk egy csapat tagja (illetve vezetője), vagy másvalaki történetében mellékszereplő, mert így gyomorémelyítően giccses patriotizmusa – jó esetben – tompul a csapatdinamikának köszönhetően. A második eset, és nekünk most ez a fontos, hogy a történet olyasvalaki kezébe kerül, aki elég intelligens és fantáziadús ahhoz, hogy a témával kapcsolatos frázisok unalmas puffogtatása helyett előálljon valami izgalmassal és eredetivel. Ezt a valakit Ed Brubakernak hívják, és olyan piszkosul jól írja Amerikai Kapitány karakterét, mint előtte még soha senki.

Egészen egyszerűen azért (már persze amellett, hogy megbízhatóan jó író), mert rájött, hogy nem való ebbe a világba: eljárt már felette az idő, és ezzel a ténnyel elődei látványosan nem tudtak mit kezdeni, ezért továbbra is igyekeztek beleerőltetni abba a szerepbe, ami mindig is a figura sajátja volt. Csakhogy a Kapitányt egy olyan idő szülte, ami sokkal egyszerűbb volt a mostaninál: a világot egy őrült, népirtó náci fenyegette, Amerika jogos, sőt, szükséges háborút vívott, amiből fiai hősökként, tiszta lelkiismerettel tértek haza. Steve Rogers ennek a korszaknak az ideáljait testesítette meg, ám ezeket az ideálokat mára megrontották és bemocskolták. Amerika réges-rég elvesztette ártatlanságát, értekei, amelyekért a Kapitány síkra szállt, szinte már nem is léteznek (ez már az ’50-es években éreztette hatását, ugyanis a náci fenyegetés elmúltával a szuperhősök népszerűsége csökkent, és bár Rogers a képregények lapjain, az idővel haladva kommunistákat kezdett ütlegelni, de ez már a kutyát sem érdekelte, és a sorozatot lelőtték).

Vagyis a lobogó hőse nehéz időket él: nem bízik már országa korrupt politikusaiban, a biztonság megőrzésének nevében nyirbált szabadságjogok megteremtették a kényszerű kompromisszumok világát, ellenségei pedig új fronton támadnak: a Vörös Koponya (aki hosszú idő óta szintén először hiteles és félelmetes) az ország vállalati struktúráján keresztül csap le, félelmet, bizonytalanságot teremt, és a modern hadviselés alattomos fortélyaival túllép a képregény-gonoszok sablonján. A Kapitány egy (nem csak ideológiailag) letűnt kor dinoszaurusza – csak egy maroknyi ember érti már meg igazán, de ők sem annyira, mint világháborús segédje, Bucky. Bukcy pedig, több mint fél évszázaddal eltűnése (khm, halála) után, most visszatér a képregény kontinuitásába. Ilyen pofátlan feltámasztást, ekkora batárnagy retconálást még az erről különösen hírhedt Marvel sztorikban is ritkán látunk. És a különös az, hogy Brubaker halálos nyugalommal, és iszonyú profizmussal viszi véghez, mi pedig minden jobb belátásunk ellenére simán benyeljük. Mi más tehetnénk? A körülményekhez képest ügyesen, intelligensen, és ami a legfontosabb, hitelesen oldja meg a karakter visszatérését, és mostanra az is nyilvánvalóvá vált, hogy jól megalapozott oka volt rá. Persze meg kell említeni, hogy Bucky sem az a mosolyogva integető kiscserkész már, akinek a ’40-es évek olvasói megismerhették. És itt nem csak agymosott, hidegvérű gyilkolásra kiképzett, új alteregójára (Winter Soldier) kell gondolni, mert Brubaker a figura világháborús verzióját is modernizálta. Az ő olvasatában Bucky volt az, aki a Kapitány helyett végezve a piszkos munkát, német torkokban mártogatta kését: hiszen Rogers testén és pajzsán viselte a lobogót, egy eszme volt, egy ideál, aki így nem mocskolhatta be a kezét, még a frontvonalon sem.

És hogy Bucky visszahozására miért is volt szükség? A 25. részben ez nyilvánvalóvá vált, de erre majd visszatérünk egy későbbi írásban. Addig is viszont ki kell emelni a rajzoló, Steve Epting sokat (és méltán) dicsért munkáját. Részletgazdag, realisztikus rajzaiból hiányzik mindenféle magasztosság és hősiesség, sajátosan borongós hangulatú képeinek hatását erősítik a sötét háttérbe folyó kontúrok, az árnyékokat pedig egészen bámulatra méltó érzékkel használja. Mindebben nagyszerű társra lelt a színezőben, Frank D’Armatában, aki minden egyes panelen stílusos harmóniát teremt, és a színek egységéből csak a címszereplő élénk jelmeze lóg ki néha egy kicsit – ezzel is erősítve azt az érzést, hogy ez a karakter már nem tartozik ebbe a korba.

Amerika Kapitány egyszerűsége, sőt, egydimenziós mivolta miatt az egyik legnehezebb karakter a Marvel univerzumában. Annál nagyobb dicséret illeti Ed Brubakert, amiért új sorozatát egy addig sosem látott szintre emelte – ezt az erőfeszítést egyébként két Eisner-díjjal jutalmazta a szakma, 2006-ban, és 2007-ben is. Teljesen megérdemelten.


Megjelenés: 2005/2007
Történet: Ed Brubaker
Rajz: Steve Epting, Mike Perkins

Olórin, 2008. február 27.