Cairo

Vízipipába zárt dzsinn, földalatti Nílus, repülő szőnyeg, terroristák, drogkereskedők és politikai ellentétek: mágikus realizmus a modern Egyiptomban.

Ki itt belépsz, hagyj fel minden kétséggel a szerelmet illetően: rád fog találni, akár akarod akár nem, még akkor is, ha ellenségeddel kell végül elsétálnod a naplementébe. Mert Kairó legalább annyira romantikus, mint amennyire veszélyes, és ezt a veszélyt csak fokozza, ha a valóságban meglévő drogkereskedők, terroristák és emberrablók mixébe még belekeverünk démonokat és egyéb természetfeletti erőket is. Az egykori újságírónő, az amerikai születésű, iszlámra áttért, és Kairóba költözött G. Willow Wilson pontosan ezt teszi első graphic noveljében, és vakmerően egymásba olvaszt kalandot, thrillert, akciót, humort, népmesét, modern fantasyt, politikát és társadalomkritikát, hogy aztán végül az egészből egy szerelmi történetet hozzon ki.

A Cairo sztorija egyrészt egy nagy, elrabolt vízipipa körül forog, amiben korábbi tulajdonosa egy dzsinnt tartott fogságban, hogy majd saját céljaira használja, másrészt pedig egy rejtélyes doboz körül, ami „Keletet” tartalmazza. A két tárgy utáni hajszában részt vesz egy libanoni-amerikai, öngyilkos merényletre készülő fiú, egy Egyiptomban rekedt izraeli katona, egy állandóan a cenzúrával viaskodó újságíró, egy aranyszívű drogkereskedő, és egy naiv, de persze talpraesett, szőke amerikai lány.

Wilson a sztorit a manapság oly divatos, több szálon futó dramaturgiára fűzi fel, vagyis egy rakás karaktert mozgat, akik eleinte egymástól függetlenül viszik előre a cselekményt, hogy aztán annak egyes pontjain összetalálkozzanak, és sorsuk végül összefonódjon – és egy ilyen történetben a siker nagy része a karaktereken áll, vagy bukik. A Cairo sajátossága pedig az, hogy minden pozitívuma, varázsa ellenére, szinte minden egyes méltató megjegyzés után azzal kell mondatot kezdeni, hogy „de”, és ez alól a karakterek sem képeznek kivételt. Egyikük sem túlságosan mély és összetett, de az a pár jellemvonás, amit Wilson rájuk szab, nagyon ügyesen és érdekesen, nem egyszer kreatív, ambivalens módon határozza meg őket.
Az izraeli katona, Tova, például roppant kemény és hajthatatlan, de nem a hadigépezet vakon engedelmeskedő bábja, hanem egy intelligens nő, aki tudja, hogy ezt a háborút „örökölte”, és semmi köze hozzá, így életét nem a düh és a gyűlölet, hanem a beletörődés és a szomorúság uralja. A látszólag árulásra hajlamos, csak saját érdekeit néző drogkereskedőnek, Ashrafnak valójában aranyból van a szíve, ráadásul a napi történéseket halott anyjának sírjánál meséli el – és lehet nem szeretni egy ilyen figurát? A sort még lehetne folytatni, de azt sajnos pont a kulcsszereplő, a libanoni-amerikai Shaheed töri meg, holott elvileg az ő története a legizgalmasabb: öngyilkos merénylőként érkezik Kairóba, ahol belekeveredik a varázslatos kalandokba, és végül ő megy át a legnagyobb változáson, mind fizikailag, mind szellemileg. Csakhogy sem a kiindulási pont (miért akarta felrobbantani magát?), sem a folyamat (miért gondolja meg magát?) nincs megfelelően kifejtve, ezzel pedig a figura mélységek nélkül marad, és hitelességét veszti.

A Cairo egy másik sarokpontja a misztikum belekeverése a valós környezetbe, és ez mindenképpen jól sikerült. A mágikus realizmus elveinek megfelelően a természetfeletti elemek teljesen természetesen csöpögnek bele a cselekménybe, a szereplők pedig szinte azonnal elfogadják azokat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – így az olvasó is hamar hozzászokik az új helyzethez, dacára annak, hogy az első bő 30 oldalon még csak utalás sincs arra, hogy a történet további menetét misztikus erők határozzák majd meg. Sajnos azonban ezeknek az erőknek az ábrázolása (melyek olyan nagyszerű jelenetekért is felelnek, mint a földalatti „Alsó-Nílus” mentén való bolyongás, vagy az arcokból álló démoni test legyőzése egy beszélő kard segítségével) nem nélkülözi az ellentmondásokat. A dzsinn Shams pl. kifejti, hogy ő „csak” az események bekövetkeztének valószínűségét képes manipulálni, nem tud dolgokat teremteni a semmiből, majd pár oldallal később egy repülő szőnyegen ülve repeszt Kairó felett. Máskor egy természetfeletti lény úgy teszi próbára az egyik főhőst, hogy egy kardot egy következő oldalon/panelen rejt el, de a negyedik fal eme áttörése teljesen esetleges és semmilyen formában nem bukkan fel újra. Aztán ott van a „Keletet” tartalmazó doboz, ami tipikus McGuffinnak tűnik, amíg Wilson egyszercsak képtelen tovább ellenállni a kísértésnek, hogy adjon rá valami ködös, misztikus félmagyarázatot, és ezzel két szék közt a pad alá essen. Mindez némi átgondolatlanságról árulkodik, mintha az író minden ötletét, ahogy jött, úgy építette volna bele a cselekménybe, sokszor figyelmen kívül hagyva a teljes képet. Szerencsére ez még kevés volt hozzá, hogy megbontsa a sztori reális és mágikus elemeinek végig ügyesen fenntartott egyensúlyát.

Néha ugyanez a következetlenség igaz a műfajok közti váltogatásra is. A fináléban teljesen eltérő hangulatú pillanatok követik egymást, kezdve azzal a fenoménnal, hogy a gépfegyveres őrök nem fedezék mögül nyitnak tüzet, hanem minden ok nélkül kirohannak az ellenség puskái elé, belekeveredve egy olyan tűz- és ökölharcba, amiben átmenet és stílusérzék nélkül követi egymást egy komikus jobbhorog és egy lőtt fejsebből spriccelő vér látványa. Máskor viszont Wilson meglepően szépen fonja össze a humort a veszéllyel, egy roppant kellemes, kalandos hangulatot teremtve, ahol szimpatikusan és játszi könnyedséggel hoz össze olyan embereket, akiknek normális körülmények közt semmi keresnivalójuk egymás mellett – akár barátként, akár szerelmesként (merthogy a történetmesélés emberi részéhez sokkal jobban ért, mint az akciókhoz). És mivel mégiscsak egy tündérmeséről van szó, ami a klasszikusoktól csak annyiban különbözik, hogy cselekményét az írónő egy modern társadalmi-politikai környezetbe helyezte, természetesen nem maradhat el a happy end sem – az a fajta happy end, amire mindenki vágyik, aki valaha elsírta magát a Rómeó és Júlia befejezésén. Így a Cairo egy igazán szívmelengető, reményteljes és életigenlő képregénnyé válik.

M. K. Perker, az egyik legelismertebb török rajzoló egy kissé ellentmondásos (markáns szürkeárnyalatokkal kiegészített fekete-fehér) képi világgal tette teljessé Wilson munkáját. Először az tűnik fel, hogy néhány ritka totálképtől eltekintve, általában elnagyolt háttereivel és egyszerű beállításaival szinte teljesen kihasználatlanul hagyja Kairó egzotikumát, ami pedig fontos eleme lehetne a sztorinak – sőt, egy ilyen képregényben a városnak az egyik főszereplőnek kellene lennie. Az arcok hol viszonylag realisztikusak, hol groteszkbe, karikatúrába hajlók, koncepciót pedig aligha lehet felfedezni ebben a változatosságban – igaz viszont, hogy ennek köszönhetően legalább egyedi, és egyetlen pillantás után végig megkülönböztethető külsőt kapott mindenki, de ez sovány vigasz. A panelkezelés is kicsit esetlegesnek tűnik, Perker hol teljesen szokványos, hol egészen kreatív, a könyv többi részéhez képest szinte formabontó megoldásokhoz folyamodik, az íróhoz hasonló hozzáállással (ami persze lehet, hogy nem is az övé, hanem Wilsoné, és forgatókönyvéé): ha épp eszébe jut egy ötlet, felhasználja, ha nem, marad a „normálisnál”. Ez megmutatkozik a képkockák formáján, és a köztük lévő átmenetekben is: egy alkalommal a Nap verbálisan is képileg is összeköt két jelenetet, máskor egy barlang és egy kipufogó vízcseppjei teszik ugyanezt, legtöbbször azonban semmi hasonlóval nem találkozhatunk. Azonban e problémák ellenére is szépek, kellemesek, lendületesek Perker rajzai, összességében jó rájuk nézni, a sztori mágikus elemeit pedig nagyon szépen, kreatívan jeleníti meg.

A Cairót előszeretettel szokták Brian K. Vaughan nagysikerű Pride of Baghdadjához (illetve még a Sandman híres 50. számához is) hasonlítani, de ez mind a témát, a hangulatot és a színvonalat tekintve is elnagyolt párhuzam. Wilson és Perker műve érdekes, szórakoztató olvasmány, hibáival együtt is – viszont azok nélkül egy igazán kiemelkedő mű születhetett volna belőle, így ez valahol mégiscsak egy elszalasztott lehetőség mard.


Megjelenés: 2007 (Vertigo)
Történet: G. Willow Wilson
Rajz: M. K. Perker

Olórin, 2009. május 17.