Bosszúállók: Végtelen háború

A Marvel tizennyolcadik filmjéről bármit elspoilerezni ugyanakkora szentségtörés lenne, mintha a Csillagok háborúja filmekkel tennénk. Az utóbbiakhoz képest ráadásul egy fokkal indokoltabb, hiszen gyakorlatilag egy kerek évtized óta építgetett történet végsőfelvonását, pontosabban annak első felét láthatjuk. Így igazából a képlet is egyszerű: szeretted az eddigi Marvel filmek legalább felét? Akkor a Bosszúállók: Végtelen háború tetszeni fog. A legújabb rész ugyanis nem vacakol sokat a karakterek bemutatásával, hanem rögtön beleveti őket a történetbe.

Márpedig rengeteg szereplőt mozgat, voltaképpen majdnem mindenkit, aki eddig megfordult a korábbi filmekben. A történet az elejétől a végéig teljes gőzzel pörög, hogy ahhoz képest az első Bosszúállók egy ráérős, visszafogott film, ráadásul a tét sosem volt még ekkora. Éppen ezért nem innen fogjuk jobban megismerni hőseinket, ahogy bekapcsolódni is csak annyira érdemes itt, mintha a Csillagok háborújába Darth Vader és Luke Skywalker felhővárosi csatájuknál kapcsolódnának be.

Nem volt egyszerű a Russo fivérek feladata, ugyanis a kismillió létező karakterek mellé még újakat is be kellett mutatni úgy, hogy senki se sikkadjon el. Ezt többnyire sikerrel is vették, de nem ez az egyetlen erény, amivel bizonyították, hogy náluk jó kezekben van ez a hihetetlenül ambiciózus projekt. Egyrészt képesek megtalálni az egyensúlyt a korábbi filmek humoráradata és a helyzet komolysága között. A tréfák nem bagatellizáljak el a problémákat, ellenkezőleg, a hősök így védekeznek, hogy ne törjenek meg. Emellett sehol ennyire értően nem tisztelegtek még Jack Kirby hagyatéka és világképe előtt – a megannyi bolygó és világ egy egészet alkot, anélkül, hogy túl harsány vagy össze nem illő lenne.

Nem mintha ne lennének hibák. A végső harc sokszor kapkodó, a film nagyon sokat markol, és bár a legtöbbet meg is tartja, néha jól esne, ha csak néhány percre megpihenne a cselekmény. Egy ilyenre emlékszem két karakter között, ami az egyiket úgy ábrázolja a megszokottnál emberibben, hogy azt visszafogottan, minden didaktikusságtól mentesen teszi. Az új szereplők közül leginkább Áspisszájra fogunk emlékezni, Thanos többi fogdmegje inkább látványos ágyútöltelék, de a film becsületére váljon, hogy ezt a helyén kezeli, nem izzad vért, hogy ezt palástolja, így inkább olyanok ők, mintha egy Csillagok háborúja filmből léptek volna elő, ahol a helyi gonosz verőlegényeinek egyénisége a külsejükben rejlett.

Ahogy kifejezetten érdekes lett Thanos is. Kicsit olyan ő, mint egy fordított Apokalipszis – míg En Sabbah Nur érdekesnek ígérkezett az elején, csakhogy a készítők ezt teljesen elfelejtsék, és egy tökéletesen érdektelen gonoszt csináljanak belőle, addig Thanos eredetileg egy átlagos hadúr volt, akinek most látunk csak a motivációi mögé. Ebből a készítők ki is hozzák a legtöbbet, ezért Thanos mindenképpen erőteljesebb az átlag Marvel-gonosznál, ám ettől függetlenül nem ő lesz az új generáció Darth Vaderje.

Figyelmes olvasóknak feltűnhet, hogy kicsit sokszor utalok a Csillagok háborújára. Ez nem csak azért van, merthogy a Végtelen háború tudatosan a sorozat A birodalom visszavágja akar lenni – lássuk be, az eltelt lassan negyven év alatt rengeteg folytatásnak ez volt az ambíciója –, hanem azért is, mert az eltelt egy évtized alatt a Marvel univerzum lett ennek a nemzedéknek az, ami egy korábbinak Luke és társai sagája volt. Valami olyasmit ad, amit korábban, ha láttunk is, nem ilyen szinten.

Ez pedig az univerzumépítés, ami nem csak arról szól, hogy létrehoztunk egy hatalmas világot, hanem hogy a nézőknek milyen gyakran van alkalmuk új filmeken keresztül visszatérni. Változik és gyorsul a világ. A régi – majd az előzmény – Csillagok háborúja filmek között három-három év telt el, ami elfogadott időintervallum lett a későbbi látványfilm-sorozatok részei között. Később Peter Jackson éves szinten egy újabb A Gyűrűk Ura-filmet tett le az asztalra, amit kisebb kihagyásokkal a Harry Potter franchise-nak is sikerült teljesítenie.

Manapság évente két-három Marvel filmet láthatunk a mozikban, amelyekről, ha más és más karaktereket szerepeltetnek, tudjuk, hogy egy univerzumban játszódnak, sőt, már az sem meglepő, ha egyik film szereplője egy másikba beköszön – vagy ha ő nem, akkor Stan Lee. A Marvel filmek sikere abban is rejlik, hogy általuk elmosódott a határ filmek és tévésorozatok között. Az utóbbiaknál sokszor nem azért kapcsolódtunk be minden héten, hogy valami eddig nem látott, formabontó történetnek legyünk a tanúi. Ellenkezőleg, sokszor a megszokás motivált minket – újra találkozni akartunk Magnummal, MacGyverrel és Jockey Ewinggal, kíváncsi voltunk, hogy mi történt velük.

Így hát a Végtelen háború egyrészt sokkal inkább A birodalom visszavág, mint bármi, ami ez utóbbi filmhez hasonlította magát, másrészt olyan is, mint egy sorozat évadzáró epizódja. Éppen ez a kettőség az, ami miatt nem is lehet egy átlagos filmhez hasonlítani.

Rajongóknak kötelező darab. Rajongóknak mérföldkőnek számít. Rajongóknak ez az idei év filmélménye. Azok, akik viszont kihagyták az előző három Marvel filmet, azt javaslom, ne most kapcsolódjanak újra bele, hanem előtte pótolják az elmaradásukat.

Facebook Hozzászólások