Bomb Queen III-IV: Vesszen az eredetiség!

Nincs is annál szomorúbb, mint amikor egy ötletes, eredeti sorozatot pont attól fosztanak meg, ami naggyá tette, és szépen belesimítják a nagy, közhelyes átlagba. Sajnos Jimmie Robinson pontosan ezt tette a Bomb Queennel. Az első két mini (és félig-meddig a Bomb Queen vs. Blacklight című one-shot is) sziporkázóan vicces, ördögien gonosz, izgalmasan erőszakos és szexi, őrülten szatirikus képregény volt egy dögös szupergonosznőről, aki kénye kedve szerint irányítja New Port City városát, és vidáman embereket öldös, akik cserébe ráadásul még szeretik is érte: mert hát ugye már a rómaiak is tudták, mitől döglik a légy. Cirkusz és kenyér kell a népnek, és bár utóbbival Bomb Queen nem nagyon törődött, előbbivel annál inkább – ahogy Robinson is. De a cirkusznak vége szakadt, mert a show-t elsöpörte az ötlettelenség.

A harmadik miniben (The Good, the Bad and the Lovely) a szeretnivalóan romlott főhősnőnek az Image néhány szuperhősével, és saját tini klónjával gyűlik meg a baja. Kiderül ugyanis, hogy egy titokzatos ügynökség mozgatja a háttérből a szálakat, ami szánt szándékkal tette New Port Cityt bűnözőparadicsommá, hogy az ország többi részében csökkenjen a bűnesetek száma – csakhogy Bomb Queen felett elvesztették az irányítást, és ez persze nem tetszik nekik. A negyedik sztoriban (Suicide Bomber) hősünk hadat üzen az Image egész szuperhős-univerzumának, és kiderül, hogy macskája, Ashe, valójában egy démon, ami a városbéli gyűlöleten és halálon élősködik, és csak Hellspawn állhatja útját.

Szinte valószerűtlenül hosszú listát lehetne írni róla, hogy Robinson mi-mindent fuserált el ezekben a részekben. A harmadik mini (amibe Jim Valentino, az Image egyik alapítója is belepiszkált) még belefér az „egyszer olvasható” kategóriába, de már abban is jelentkeznek az író ötlettelenségéből adódó problémák. A Bomb Queennek semmi szüksége nem volt arra, hogy ilyen közvetlen és hangsúlyos interakcióba lépjen az Image szuperhőseivel. Blacklightnak, Shadowhawknak, és Reboundnak nincs keresnivalója ebben a magából kifordult, szarkasztikus világban, és az olvasó az oldalak fogyásával egyre hevesebben fohászkodik érte, hogy a gyakran fedetlen keblű „hősnő” mielőbb dugjon fel egy jó nagy bombát mindannyiuk seggébe. Pedig nem indul rosszul ez a sztori sem, kifejezetten mulatságos, és a korábbi részek színvonalát idézi például az, ahogy a Red Crosst üldöző Bomb Queen pajzsként tart maga elé egy ennek következtében golyókkal kilyuggatott kisfiút, amiről később a híradós megjegyzi, hogy még az egyszerű emberek is igyekeztek testükkel védeni úrnőjüket a küzdelemben…

De a negyedik mininél már végképp kiborul a bili. Miután kiderült, hogy Bomb Queen egy klón, Robinson még azt is le akarja nyomni a torkunkon, hogy a Desarak nevű démon befolyása miatt szereti őt a nép, és miatta olyan gonosz és kegyetlen hely maga a város is. Akárhogy nézzük is, ez az egész sorozat totális kizsigerelése: Bomb Queen nem a saját természetéből fakadóan gonosz ribanc, hanem annak tervezték, és az emberek is egy démon manipulációja miatt viselkednek úgy, ahogy. Vagyis Robinson valóban az egész képregény eddigi, sajátos esszenciáját vágja haza: oda a szatíra, a társadalomkritika, a beteg világ röhejes kórképe, oda az élvezet, és ami marad, az csak egy szuperhősökkel teletömött, érdektelen, magyarázkodó, felszínes és unalmas maszlag egy mű-gonosszal a főszerepben. Mérhetetlenül kiábrándító.

A rajzok továbbra is elevenek, a realisztikusság és az abszurditás széles határmezsgyéjén tántorognak, vagyis illenek a sztorik hangulatához, bár az látszik (főleg a negyedik miniben), hogy Robinson kiadta a kezéből a színezői teendőket – és ezt nem, mint pozitívumot említem. Óriási kár ezért a sorozatért. Írója saját magát köpte szembe, olyan módon, amilyenre leginkább csak a nagy, mainstream kiadók ostoba retkonjainak hála látunk példát.


Megjelenés: 2007
Történet: Jimmie Robinson, Jim Valentino
Rajz: Jimmie Robinson

Olórin, 2008. május 10.