Életem Batman képregénye: Blind Justice – Nincs Igazság?

Az 1989-ben megjelent Blind Justice című Batman-sztorit nemigen említik egyetlen, a legjobb Batman-történeteket felsoroló listán sem – pedig a hatása rengeteg későbbi sztoriban és filmben felfedezhető. Szerencsére egy évvel később, 1990-ben magyarul is megjelent, “Nincs Igazság?” címmel. A képregény azonban különféle okokból feledésbe merült.

E sorok írója számára különösen emlékezetes a történet, ezert e cikkben igyekszik minden objektív és szubjektív szempontot felsorolva elmagyarázni, hogy miért is tartozik a Blind Justice a valaha készült legjobb Batman képregények közé, és hogy miért hallani róla mégis annyira keveset.

Figyelmeztetés: Mivel a szóban forgó sztoriról elég kevés cikket írtak, bátorkodtam a szokásosnál egy fokkal hosszabb cikket írni a témáról.
A cselekményt illetően a spoilermentesség a célom. A történetet nagy vonalakban, csak a cikk megértéséhez szükséges mértékben írom le.

MI EZ?

1989 kettős ünnep volt a Batman-rajongók életében: a karakter ebben az évben ünnepelte születésének ötvenedik évfordulóját, és -természetesen ezzel összefüggésben- ekkor készült el Tim Burton első Batman-filmje, amelynek jelentőségét talán nem kell ecsetelnünk – ifjabb olvasóink rengeteg cikket találnak róla.

A Burton-féle film forgatókönyvírója egy bizonyos Sam Hamm volt. A mozi készítésével egy időben az amerikai Batman füzetek főszerkesztője, Dennis O’Neil felajánlotta neki hogy ha kedve szottyan képregényt írni, a művét szívesen megjelentetik. A forgatókönyvíró úr kapva kapott az alkalmon, hiszen, bár még soha nem írt ilyesmit, állítása szerint imádta a képregényeket.

Végül arra kapott felkérést, hogy a Batman kalandjait közlő Detective Comics jubileumi számait írja meg, azaz az 598., 599. és 600. részeket.
Ezek a füzetek egyébként nagyjából Tim Burton filmjének premierje idején kerültek ki a boltok polcaira.

MIRŐL SZÓL? (minimális spoilerekkel)

Bruce Wayne már évek óta éli kettős életét. Természetesen a titkos küldetése a fontosabb számára: Denevérnek öltözve küzd a városa, Gotham City bűnözői ellen. Emellett – kevesebb lelkesedésel – igyekszik fenntartani a valódi(?), polgári identitását.

Vagyona az apjától örökölt cég, a Wayne Technologies (röviden: Waynetech) bevételeiből származik, ám a vállalat mindennapi működését valójában már nem ő irányítja. A döntéseket -Batman bokros teendői miatt- lassacskán kiengedte a kezéből.
Bruce nemtörődöm viselkedését kihasználva a Waynetech vezetését titokban, lépésről lépésre átvenni készül egy Kartell nevű maffiaszervezet. Miután Wayne felfedezi a konspirációt, a Kartell megpróbálja kicsavarni kezéből a Waynetech irányítását, őt magát pedig börtönbe záratni.

Ezzel az egésszel párhuzamosan:

  • Feltűnik Gotham Cityben egy új szuperbűnöző, Csonttörő (Bonecrusher). Batman nyomozása során kiderül, hogy Csonttörő a Kartell teremtménye.
  • Fény derül arra, hogyan készült fel Bruce Wayne Batman szerepére; hogyan járta körül a világot, és tanult harcművészeteket és detektív-tudományt Ázsiában, Európában. Az egyik tanára, egy bizonyos Henri Ducard nevű idősödő francia magánnyomozó/zsoldos/bérgyilkos újra fel is tűnik Bruce életében, ami súlyos következményekhez vezet.
  • A történetbe keveredik egy testvérpár, Jeannie és Roy Kane, akiket Bruce Wayne befogad a kastélyába, ám a történet végére Bruce ismét egyedül marad.

A SZEMÉLYES SZÁL

A jófajta chilihez hasonlóan ez a történet is kétszer hatott nálam – bár ebben az esetben a két alkalom között nem órák, hanem 16 év telt el.

Első olvasat – 1990

A korosztályom sok képviselőjéhez hasonlóan az első Batman képregényeim a Semic 1990-ben indult sorozatának epizódjai voltak. Az első évfolyam különösen sok emlékezetes pillanatot tartalmazott, és a 6-7-8. számokban (kissé hiányosan) közölt Blind Justice elsőre nem is fogott meg. Az biztos, hogy a rajzok furcsának, kidolgozatlannak tűntek 11 éves énemnek. Az azért gyorsan leesett, hogy ez inkább egy Bruce Wayne- mint egy Batman sztori.
Nem tudom, hogy pontosan hogy történt, de valahogy, az idő múlásával egyre közelebb éreztem magamhoz ezt a történetet.

A cikk előző részét egyébként pontatlanul neveztem el: Kábé egy éven belül leesett, hogy – bár a történet remekül fel van építve – a Blind Justice nem a puszta cselekményéről szól. Mindennek, ami történik benne, a legfőbb célja, hogy a főszereplőnek egy soha nem látott oldalát mutassa meg.
Ez a képregény Bruce Wayne-ről szól.

Illetve
én úgy éreztem, hogy
rólam szól.

Én ugyanis egy ilyen visszahúzódó gyerek voltam. Szerettem ellenni a saját gondolataimmal, és zavart, ha valaki betolakodott a világomba.

A Másik Világban pedig ott volt ez a Bruce Wayne:

  • Magányosan éldegélt a kastélyában a város szélén. (Na jó, nem teljesen magányosan, hisz ott volt mellette hű komornyikja, Alfréd. De hát ő egy ilyen mellékszereplő, na. Hogy Bruce-nak ne kelljen főzni-mosni-takarítania.)
  • Nem kell foglalkoznia olyan hétköznapi dolgokkal, mit pl. a kenyérkeresés, meg munkába járás.
  • Titokban egy aktív és hasznos titkos, BELSŐ ÉLETET él. Nélküle Gotham City, az egész világrend egyszerűen összeomlana.
  • Életében néha feltűnnek mindenféle zavaró tényezők, mint például bűnözők és ilyen-olyan nőszemélyek, de ilyenkor hamarosan visszaáll a Rendes Világrend: Bruce elmarja maga mellől a mellékszereplőket, és egyedül folytatja a saját NAGYON FONTOS küzdelmét az általa elképzelt Jobb Világért.

És nekem ez bizony tetszett.
Én pont ilyen életet akartam élni.
Én akartam lenni Bruce Wayne. Pont ez a Bruce Wayne!

Második olvasat – 2006

2006-ban Cristopher Nolannak köszönhetően (erről később) megjelent a Blind Justice gyűjteményes kiadása. Jellemző a kiadónak a kötetbe vetett bizalmára, hogy a borítóra nem az egész sztorit rajzoló Denys Cowan, hanem a képregényes körökben ismert (egyébként kiváló) Walt Simonson kissé ihletetlen rajzát tették.
Akkoriban egy olyan országban éltem, ahol egyszerűen bementem a képregényboltba, és megvettem a kötetet, mert tudtam, hogy szükségem van rá. Azt viszont nem sejtettem, hogy mennyire megváltoztatja majd a kötet mindazt, amit addig saját magamról gondoltam..

Valójában nem is annyira a képregény volt az érdekes. Azt – a magyar kiadásból kimaradt oldalakon kívül- fejből ismertem. Sokkal nagyobbat ütött a kötet szerző által írt előszava.
Ez az előszó életem legfontosabb előszava lett. Olyannyira, hogy ennek a cikknek is azt a címet kellett volna adnom inkább, hogy “kedvenc Batman-előszavam”!
És ezt az előszót én bizony kíméletlenül el fogom most spoilerezni!

Messziről kezdem.

Albert Einstein munkássága nagyrészt arra épült, hogy észrevette: az őt megelőző tudós elmék egy csomó dolgot alapvetésnek vettek, amelyek valójában nem azok.
Sam Hamm is azzal kezdte a sztori előkészítését, hogy átnézte a forrásokat, elolvasott egy csomó Batman képregényt és pár dolgot nem értett a mitológiával kapcsolatban. Kutatása olyan kérdéseket vetett fel a karakterrel kapcsolatban, amelyeket korábban senki nem tett fel. Az írók személyes ízlésük szerint hol ignorálták őket, hol egyszerűen elfogadták a rájuk adott hagyományos, felnőtt emberek számára értelmetlen válaszokat.

Például:

  • Tudja-e Gordon Felügyelő, hogy Bruce Wayne = Batman?
  • Hol is van pontosan a Wayne-kastély? A város határán, vagy kint a francban, a dombok tetején?

És a legfontosabb kérdés: Miért?

Mi vesz rá egy embert arra, hogy denevérnek öltözzön, és jelmezben üldözze a bűnözőket?

Oké.
Megölték a szüleit, ami szörnyű, de ennél azért napi szinten történnek sokkal rettenetesebb dolgok mindenféle emberekkel (szándékosan nem linkelek ide semmit), és mégsincsenek tele a nagyvárosok mindenféle sötét szőrű állatoknak öltözött igazságosztókkal….

Sam Hamm végiggondolta a dolgot, és Bruce Wayne személyiségéhez egyetlen kulcsot talált.

Bruce Wayne egyszerűen el van kényeztetve.

A biztos családi háttér, a szülei gondoskodása elhitette vele, hogy ő különleges.
Ő megteheti, hogy tesz a külvilágra.
Elmarhat maga mellől mindenkit, sőt, ez kell ahhoz, hogy tovább folytassa titkos életét.
És ez az egész Batman-dolog egy óriási, gyerekes illúzió.

Talán nem meglepő, hogy ezek után kevésbé szerettem volna Bruce Wayne lenni.
Csak remélni tudom, hogy nem túl későn jöttem rá erre.

NA JÓ, DE OBJEKTÍVE…

Mik azok az ismertetőjegyek, amelyek egy Batman sztorit a legjobbak közé emelik?
Megértem, hogy ez olvasófüggő, ezért szeretném definiálni az én szempontjaimat.

A legjobb Batman sztorik szerintem:

  • Önmagában is értelmezhetők
  • Sötétek, koszosak
  • Nem tartalmaznak túlzottan sok valóságtól elrugaszkodott, fantasztikus elemet
  • Elmondanak valami újat a fő- vagy valamely mellékszereplőről
  • A szereplőik motivációi a valódi világban is értelmezhetők lennének. Ez a pont nagyjából az összes sztorit kizárja, amiben szerepel Robin.

A fentiekről, azt hiszem, parázs vitákat lehetne folytatni a megfelelő fórumokat, de egy biztos: A Blind Justice ezeknek a szempontoknak megfelel.

TÉRJÜNK VISSZA MOST A CSELEKMÉNYRE!

A legjobb sci-fi/fantasy írók azért írnak, mert mondanivalójuk van a minket körülvevő valóságról, és gondolataikat ebben a műfajban tudják kifejezni. Műveik cselekménye főként arra szolgál, hogy mondanivalójukat alátámassza. Sokszor ezt csak úgy sikerül elérniük, hogy a cselekményt logikátlan, életszerűtlen utakra terelik, a szereplők irracionális döntéseket hoznak.

Ez a történet nem ilyen.

Itt, bakker, értelmes dolgok történnek, a dialógusok hihetően vannak megírva, nemigen lóg ki a lóláb, nem kapjuk fel, és nem vakargatjuk a fejünket a szöveget olvasva.
Egyszerűen szuperül van megírva az egész. Ha nem szeretsz a szereplők motivációin merengeni, a cselekmény önmagában is leköt, szórakoztat.

A RAJZOKRÓL

Denys Cowan rajzai nem a csili-vili stílusba sorolhatók. Ahogy fentebb is említettem, először talán furcsának, összecsapottnak tűnhetnek – különösen a 2019-ben megszokott grafikai megoldásokhoz képest.

De ehhez a sztorihoz tökéletesek:

  • Realisztikusak: a szereplők valóságos emberekhez illő arányokkal rendelkeznek
  • Karcosak: a formákat szálkás, skicces vonalak határolják
  • Rémálomszerűek: Amilyennek egy Batman-sztorinak lennie kell.
  • És a legfontosabb: azonnal értelmezhetők. Nem állít meg az olvasásban, hogy ne tudnám, mi történik az adott képkockán.

És még egy szó ugrik be, legyen ez bármennyire fura… ezek a rajzok ŐSZINTÉK.

Ha ránézek egy oldalra, az ugrik be, hogy valahol, valamikor egy ember leült az asztalához, fogott egy ceruzát/fekete tollat, és feldobta a lapra a kib*szott képregényt.

Rengeteg olyan képregényrajzoló van, akit imádok, de az biztos, hogy John Byrne, Neal Adams vagy John Romita rajzaival nem lett volna ugyanez a sztori.

NA ÉS MIÉRT HALLANI ERRŐL A KÉPREGÉNYRŐL ENNYIRE KEVESET?

Képzeld el, hogy egy Batman-olvasó vagy 1989-ben! Az utóbbi években olyan alapművek jelentek meg, mint a Sötét Lovag Visszatér, az Első év…és egyébként is: a Batman kalandjait mesélő Detective Comicsot az angol Alan Grant tölti meg jobbnál jobb történetekkel hónapról hónapra… Aztán a jubileumi sztorit valami full ismeretlen, kezdő arc írja.

Képzeld magad a sorozatot akkoriban író alkotógárda, illetve az elődeik helyébe! Évek óta, hónapról hónapra te írod a Denevérember kalandjait, ám amikor eljutnál a Nagy, Jubileumi Sztorihoz, amit valószínűleg olyan emberek is megvennének, akik a filmről estek be az újságárushoz vagy a képregényboltba, nem a te sztoridat találják a polcon, hanem Sam Hammét… egy “kívülállóét”…

Valószínűleg egyik társaság sem lelkesedett a dologért. Pláne, mivel Sam Hamm tudomásom szerint soha többet nem írt képregényt, így nevével később sem nagyon találkozhattak.

Arról se feledkezzünk meg, hogy négy évvel később jelent meg egy óriási felhajtással beharangozott, monumentálisra fújt Batman-sztori, a Knightfall, amely cselekményének fő pontjai IGENCSAK emlékeztetnek a Blind Justice frappánsan megírt eseményeire. Arról nem is beszélve, hogy a Knightfall főgonosza, Bane meglehetősen emlékeztet a Csonttörőre.

A Knightfall egyébként azóta rengeteg összegyűjtött kiadást megért, és hamarosan magyarul is olvasható lesz az Eaglemoss Legendás Batman sorozatában.
És a Blind Justice? Aligha.

UTÓHATÁS

Amikor 1995-ben megnéztem az akkor bemutatott Mindörökké Batman című filmet, eléggé elszomorodtam. Emlékszem, pár nappal később már azon töprengtem, hogy mennyivel jobb film sült volna ki abból, hogy ha inkább kockáról kockára leforgatják a Blind Justice-t. Egyszerűen egy szuper sötét, elgondolkodtató, önmagában is értelmezhető film lett volna az eredmény, amit nyilvánvalóan a Mindörökké Batman bekerülési költségének töredékéből le lehetett volna forgatni.

Erre a filmre azonban még pontosan tíz évet kellett várnom.
Christopher Nolan első Batman filmje nemcsak Henri Ducard nevét vette át a Blind Justice-ból: az egészből egyszerűen ugyanaz a hozzáállás süt le, mint Sam Hammék képregényéből: korábban ignorált kérdésekre ad új válaszokat.
Egyáltalán miért visel a főhős köpenyt?
Hogyan gyártja le ezt a sok alkatrészt a jelmezéhez?

Nolan filmje eleve azzal indít, hogy Bruce Wayne inkognitóban kóborol a világ körül, és különféle tanítómesterekhez csapódva képzi magát, felkészül a Gotham bűnözői ellen folytatott örökös harcra. Mindenki tudja, hogy ez így volt, ugye?
Nos, a Blind Justice volt a legelső képregény, ami megemlítette, hogy Bruce egyáltalán valahol Gothamen kívül fejlesztette képességeit.

Ha valaki szeretné tudni, hogy Henri Ducard figuráját hogyan értelmezték át a DC Comics képregényeinek “New 52” néven elhíresült újraindításakor, javaslom a nemrég magyarul is megjelent Született gyilkos c. történet elolvasását. Sokat elárul a Blind Justice ismertségéről, hogy a kilencedik.hu kiváló kritikusa sem tudott az utóbbi sztori előképéről. Maradjunk annyiban: érdekes élmény egymás után olvasni a kettőt!

Ugyanaz a jelenet 1989-ben…
...és 2011-ben elmesélve.

ÖSSZEFOGLALVA:

E sorok írója szerint a Blind Justice nemcsak egy fontos, hanem a Tökéletes Batman Sztori. Gyengébb pillanataiban olyan kijelentéseket is szokott tenni, hogy ez a képregény feleslegessé teszi az összes többi létezését. Persze tudja, hogy nagyon elfogult.
Egy dolog biztos: ha egy remek Batman sztorit szeretnél olvasni, a Blind Justice-szal nem nyúlhatsz mellé!

Vass Róbert